Ez normális hogy szeretnék megtanulni (jól) főzni? De csak azóta vannak ilyen gondolataim mióta a jelenlegi párommal együtt vagyok.

Az sose hátrány, ha tudsz főzni, az meg pláne nem, ha jól.

Ha a késztetés belülről jön, akkor évek múlva is élvezettel főzöl majd, ha viszont csak megfelelni szeretnél a párodnak, egy idő után macerának fogod érezni az egészet.

Én mindig is nagyon jól főztem, de sütni nem tudtam. Próbálkoztam, de nem sikerült soha, meg nem is érdekelt, mert nem szeretem a házi süteményeket, akkor meg minek erőltessem... Egész addig, amíg össze nem jöttem a jelenlegi barátommal, aki nagyon édes szájú. Na, azóta a netet bújom, a barátnőket nyaggatom sütireceptekért, volt már almás pite, csokis pite, stb, de már cibattát is sütök, ha nincs itthon kenyér.

Normális, nem normális, tök mindegy, nekem jó érzés, meg ahogy anyám mondta annak idején: amit megtanulsz, azt már soha senki el nem veheti tőled.

Ez nálam is így van. Nem a párom miatt, hanem azért, mert ha egyedül élek, akkor nincs igényem arra, hogy mit tudom én milyen ételeket főzzek csak magamra.

Együtt éltem valakivel 1 évig, amikor rengeteg dolgot megtanultam, kipróbáltam, örömmel főztem, mert rajtam kívül volt más is, aki örömmel elfogyasztotta a művet. Aztán két évig egyedül éltem és dolgoztam. Alap kajákon eléldegéltem, hétvégente a szüleimnél ettem, akik szeretettel vártak komolyabb kajákkal (amikhez én nem kezdenék neki csak magam miatt), vagy a nagymamám is mindig azt gondolta, hogy éhezek, ezért csomagolt egy heti ételt. :)

A mostani párom mellett megint érzem a késztetést, hogy szeretnék neki főzni és jót főzni... :) Ebben sokat segít a saját anyukám és az ő anyukája is. Mivel az övé közelebb van, ezért sokszor hozzá megyek tanácsért, de alapvetően ismét ugyanazt látom, amit azelőtt. Csak magam miatt biztos nem állnék neki egy húslevesnek, vagy töltött káposztának. Miatta igen! :)