Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Megütöttük egymást. Van még tovább?
Hosszú lesz.
A párommal 3 éve találkoztunk, egyből felkeltettem az érdeklődését. Nagyon sokat beszélgettünk, teljesen elmélyült a kapcsolatunk, mire elmondta, hogy hogyan érez. Én nem voltam biztos semmiben, nem feltétlen akartam volna kapcsolatot, de elveszíteni sem akartam ezt a köteléket, így megkezdődött egy három hónapos huza-vona, mert ő nem akart csak a barátom lenni, én pedig döntésképtelen és gyáva voltam. Végül a hiánya szembesített a saját érzéseimmel, és azóta együtt vagyunk. Azért gondolom ezt fontosnak, mert mindkettőnknek számos lehetősége volt akkoriban, igazából egész életünkben mindig megkaptuk amit/akit és amikor akartunk, talán azért kapaszkodtunk egymásba ennyire, mert megtaláltuk azt az embert aki képes bármilyen feszültséget kiváltani belőlünk, és aki nem ájul el teljesen attól, hogy hozzá szóltunk. Tehát sokat kellett küzdenünk egymásért, és ez különleges volt mindkettőnk számára.
1,5 után összeköltöztünk, mesébe illő kapcsolatunk volt előtte is és utána is. Legalábbis így éreztük. Minden időnket együtt töltjük azóta is, utazunk, minden apró gesztus is szervesen él a kapcsolatunkban (kis meglepetések, cetlik, randik etc), ettől függetlenül ugyanúgy vitatkoztunk apróságokon, mindig volt valami ütközési pont, de ezt mindketten nagyon szerettük, jó érzés volt, hogy valaki elmondja a véleményét, akkor is ha nem tetszik. Tehát nagyon mély, és őszinte ez köztünk.
Az utóbbi 2 hónapban viszont valami megváltozott. Mintha mindketten egyszerre veszítettük volna el a türelmünket. Mindketten orvosira járunk, megszoktuk a vizsgaidőszakos stresszt, úgyhogy nem hinném, hogy az okozott volna ekkora gondot, de máshoz nagyon nem tudom kötni. A kis veszekedésekből el tudtunk jutni odáig, hogy “te nem szeretsz engem” “nem, te nem szeretsz engem”, mindketten hosszú monológokban, undorítóan vágtuk a másik fejéhez az összes hibát amit elkövetett a világrajövetele óta, és amikor éjszaka egyszer ki akartam menni a házból, hogy lehűtsem a fejem, sétáljak, nem engedett ki az ajtón. Azért mert “féltett”, viszont én hajthatatlan voltam, így először megpróbáltam arrébb tolni, ebből következett minden egy pillanat alatt. Sosem tudtam volna magunkat így elképzelni, mindketten teljesen elveszítettük a fejünket, és látható sérülést okoztunk egymásnak. Ezután jött a bömbölve egymásba borulás amikor az egyikünk észrevette, hogy a másik már kék-zöld. Ez volt az első, azóta háromszor történt meg ugyanez, és őszintén félek, hogy vagy így, vagy úgy, megöljük magunkat vagy egymást.
Beszéltünk erről rengeteget, és mindketten szánalmasan ragaszkodunk a másikhoz, szeretjük egymást, és meg akarjuk állítani ezt. Lehetséges? Saját tapasztalat, meglátás, vélemény, bármi segíthet
Ez nem szerelem.
Mely érzelmek sincsenek, szimplán csak fellángolás vagytok egymásnak, azért érzed ilyen hevesnek.
Ha ugy erzed nincs jogod őt megütni, akkor kezelheto vagy.
A menthetetlen bantalmazok szerint jogos a bosszu, az erőfölény, az ütés, es csak azert nem szabad amiert(nekik sajnos), de bünteti a torveny. Az ilyenek mindig csak kam-megbánást mutatnak, mást nem.
"és őszintén félek, hogy vagy így, vagy úgy, megöljük magunkat vagy egymást."
Én meg őszíntén félek, hogy valamin felhúzzátok magatokat és a betegek fogják látni a kárát.
Nem hiszem, hogy egy fellángolás évekig tart.
Mindketten sokat foglalkozunk ezzel amióta legutóbb megtörtént, utálom bántani, és ő is így van ezzel. Csak valami elszakadt, és két tanult, intelligens embertől nyilván nem ez a megszokott, így elsősorban önmagunkat kérdőjeleztük meg, keressük a probléma gyökerét, de egyelőre nem találjuk, ezért szeretnék tapasztalatokat olvasni.
Akkor 2 marad
Vagy tanult indulatkezelesi konfliktuskezelesi problema
Vagy gyerekkori bantalmazasok okozta traumakbol eredő felnottkori ismetlodések. Amiket felnotten ismetelsz, mert gyerekkent nem tudtad feldolgozni, igy tudattalan megteremted magadnak, elohivod magadbol ujra es ujra, hogy felnotten már meg tudj ezekkel az érzésekkel birkozni, átélni ujra a gyerekkori tapasztalásokat, felnotten feldolgozni, elengedni.
Minden szenvedes érzés gyerekkorunkbol ismetlodni fog felnotten. Mert gyerekként muszaj volt ahhoz alkalmazkodnod azt tűrnöd, nem tudtad gyerekkent magad megvédeni, a szenvedest feldolgozni, ezert felnotten kell ujra átélni ahhoz hogy el tudd engedni a traumákat begyogyuljanak a sebek.
Meg jo hogy nem a gyereketeiken jött ez elo. Csak mert sok esetben a gyerdkki traumákat a felnőttek gyereke hozza felszinre..
*sok esetben a gyerekek mutatnak tükörképet es hozzák ki az anyjukbol apjukbol az ő gyerekkori traumáikat.
Szoval nagy mák hogy egymást veritek es nem akkor borultatok el mikor gyerek van.
Három év kb a kifutási ideje a biokémiai folyamatnak, úgyhogy eléggé stimmel :D
Egyébként nem egészséges az egész kapcsolat.
Nekem eszembe nem jutna megutni a páromat.
Sőt, el sem tudom képzelni, hogy annyira felidegesitsen, hogy egyáltalán felmerüljon bennem az, hogy meg akarjon ütni.
Betegesen ragaszkodtak egymáshoz, ami egy se veled se nélküled kapcsolat kezdete, de hogy ez nem szerelem, az teljesen biztos.
A szeretet is tanultakon alapszik.
Bantalmazo szülők is azt hiszik ez a szeretet es ők szeretik a gyereküket. Magyarazhatnad nekik azt hogy nem valojában te nem szereted a gyereket. Nekik a szeretet teljesen mást jelent. Az ő fogalmuk szerint marpedig szeretik a gyereket/ parjukat a bántalmazók.
Nem tudjak azt hogy a szeretet nem bánt. Azt tudják, hogy a szeretet fáj is.
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!