Hogy engedjem el a férjem?

Már megmondtam, hogy nem sóvárgok utána, és nem akarnék vele élni.

Ha a férjem elhagyna, ami sosem történne meg, akkor sem keresném meg. Módom sincs rá, nem is akarom zargatni. Inkább csak tanácsot kérnék tőle, hogy én miként lépjek túl ezen, és hogy építsem fel az életem gyerek nélkül. Neki a túlélés olyan szempontból könnyű volt, hogy mögötte volt szerető család, mögöttem nincs. Csak a férjem. Épp ezért is gondolom, hogy a szerelmen túl önzőségből vagyok vele, nem látok túl a saját érdekemen: nekem a férjem mellett jó. Tudom, hogy neki is mellettem, és tudom, hogy sosem csalna meg vagy hagyna el. Bár sokan lennének olyan biztosak a párjukban, mint én.

Csak arra gondolok, milyen jó ember, és hogy mennyi utolsó tróger férfinak van gyereke, ő meg nem érdemli meg, hogy apa legyen.

Helyette mit kap? A munkatársai nap mint nap alázzák: mi van, nem tudod felcsinálni az asszonyt? Ő meg lenyeli, nem mondja nekik, amit javasoltam: a feleségemnél vannak a gondok. Ilyeneket kell nap mint nap kiállnia miattam. Emiatt nem alszik fél éjszakán át. Tudom, hogy ez az illetőket minősíti, de őt akkor is bántja a dolog.

Kiforgatod a szavaimat, és meg akarod magyarázni, hogyan érzek. Hát ez jó!

Te is és mindenki más kevés ahhoz, hogy megértse, mi volt az a múltamban. Nem tartom a lelkitársamnak vagy tökéletes partneremnek azt a férfit. Az 8 éve volt, amikor én 20 éves voltam, és még nem ismertem a férjemet. És igen, volt köztünk egy behatárolhatatlan kötelék, amit kívülálló sosem érthet meg, csak lenézhet és félreérthet. Beszélgettünk, írásban. Neki köszönhetem, hogy a családi légkör miatt nem őrültem meg akkoriban, és ép ember maradtam minden téren. Mert gondozta a lelkem, nem hagyta, hogy felőrlődjek. Közben pedig soha eszébe sem jutott, hogy több is lehetne köztünk annál, hogy lelki támaszomnak használtam. Örült a feladatnak, máig nem tudom, miért érte meg neki, mit nyert a társaságom által.

Aztán közben megismertem a férjemet, és ő úgy látta, most már utamra engedhet, végre találtam egy korban magamhoz illő párt. Ami igaz is, hihetetlen jól megértettük egymást az elejétől fogva a férjemmel. Minden tökéletes lenne, ha lehetne gyermekünk. Mindenki irigyli a házasságunkat. És tudom, hogy a férjemnek én vagyok a legjobb pár, ahogy nekem is ő, nem más. De attól még zavar a tudat, hogy ilyen jó embernek nem lehet gyereke.

Nem hiszem, hogy valaha is megbánná, ha velem maradna. Nem attól tartok, hogy majd negyvenen felül bekattan, hogy neki igenis gyerek kell, és lelép, én meg pofára esek. És ezt megelőzendőn én dobom el őt. Tudom, hogy sosem tenne ilyet. Ahogy én sem, ellenkező esetben. És nem hagynám, hogy azt tegye velem, amit a levelezőtársam tett a feleségével.

Na, már ennyit megért, hogy kiírtam a kérdést. Ezt így végiggondolva már tudom, mit kell tennem. :)

"igenis naiv vagy, mert azt gondolod, hogy azt a férfit neked teremtették, mikor nem is ismered"

De ismertem. :) Attól, hogy nem láttam hús-vér valójában, még ismertem, jobban, mélyrehatóbban, mint sokan azokat, akikkel évekig együtt élnek. Ahogy ő is engemet. Talán senki sem ismert olyan jól, mint ő, pedig "csak" levelezett velem pár éven keresztül. Ahhoz, hogy valakinek lelki téren megnyíljon az ember, nem kell fizikailag egy légtérben lennie az illetővel. Legalábbis én, mint introvertált ember, biztosan így vagyok ezzel. (Az introvertáltak meg ugye erősebbek írásban, mint élő szóban) Milliószor jobban ismert a családomnál, akik hiába éltek velem 20 éve, semmit sem tudtak arról, min megyek keresztül, mi érdekel, mi jár a fejemben, és nem mellesleg nem is érdekelte őket.

A köztünk lévő sajátos baráti kapcsolatot hiába magyarázom kívülállónak. Olyan ez, mint elmesélni a vakon született embernek, milyen látni.

Nem hiszem, hogy nekem teremtették. Szerintem őt a volt feleségének teremtették. Csak az élet áthúzta a számításaikat, mert már csak így megy, sajnos... Ezt már a saját bőrömön is tapasztalom.

A 20 éves énemnek pont olyan férfira volt szüksége, mint ő, és ehhez tartom magam. Lelki téren egy hullámhosszon voltunk, és ő volt az első, aki megértett. Soha semmilyen hátsó szándéka nem volt felém, pedig biztosan megtette volna egy másik ilyen helyzetben lévő férfi a helyében. Habár azt meg én nem hagytam volna (de szerinted biztos igen, hisz naiv vagyok:)). Viszont neki köszönhetem, hogy élek, és hogy túléltem életem legnehezebb időszakát. Ezt a férjem is tudja, és hálás neki érte. Csak már nem volt módja elmondani.