Belefér egy normális házasságba, hogy ilyen igazságtalan legyen valaki a házastársával?

Én nem kapaszkodtam, akaszkodtam. Illetve mindketten "akaszkodtunk" a másikra, mert nagyon szerelmesek voltunk. Illetve én úgy érzem, hogy még mindig szerelmes vagyok bele, ha normális. Még mindig van bennem az a kis izgalom találkozáskor, mint a kapcsolat elején. De az is lehet, hogy amiatt izgulok, hogy milyen lesz a hangulata, mibe fog belekötni...hm most mindent negatívan látok.

21 éves koromban jöttünk össze. Tény, hogy teljesen uralni akart már a kezdetektől. Nagyon sokat veszekedett velem a beteges féltékenysége miatt, és nem a fiúkra haragudott, akik rám mertek nézni, hanem rám. Pedig én nem adtam okot. Teljesen ártatlan helyzetekre akadt ki. Na, akkor ott kellett volna hagyni, hogy gondolkodjon, és szóljon, ha lehiggadt. De én mindig inkább próbáltam győzködni.

Nem erőltettem rá magamat. Sokszor féltem, hogy nem akar elvenni, mert ugyan konzervatív szemléletű, de nagyon kényelmes volt neki az élet úgy is, hogy csak barátnő vagyok. Hiszen akkor is mostam és vasaltam a dolgait, és pucoltam, amit kell. Nekem meg ez nagyon kiszolgáltatott helyzet volt, de aztán összeházasodtunk, úgyhogy ez a helyére került. Feleségként sokkal szívesebben takarít az ember. Addig, amíg nem hálátlanok, igazságtalanok, és nem élnek vissza a szorult helyzetével.

Még nem ért haza, de ez kivételes. Mindjárt jön. Kiváncsi vagyok, hogy bocsánatot kér-e a maga módján, vagy csak megint megkérdezi, hogy "na, megnyugodtál?" Mintha csak én veszekedtem volna.

Nem szeretném leírni a területet, amelyen dolgozik, mert nagyon jellemző, csak annyit árulnék el, hogy főnökösködik, basáskodik, utasítgat. Vagyis vezető beosztásban dolgozik. Ez csak néhány éve van így, de az ő személyiségének, családi életünknek biztosan nem használt.

Hazajött, én a kanapén ültem. Odajött, lehajolt, hogy puszit adjon. Érdeklődött, hogy fáj-e a sérülésem. Nyilvánvaló volt a közeledése. Már nyeregben éreztem magam. Odajött, leült mellém boci szemekkel, és szó szerint azt mondta, hogy komolyan gondolta, amit mondott, de nem akart megbántani. Hát tőle úgy látszik ennyi telik. Kérdeztem, hogy pontosan mit gondolt komolyan, mert amit mondott, az nagyon ocsmány rágalom volt. Itt az ő szavait idéztem neki szó szerint, közben már nem tudtam megállni, hogy egy kicsit ne mosolyogjak, szinte nevetséges, amit mondott.

Aztán sikerûlt valamennyit elmondanom az én álláspontomból. Hogy nálam más a prioritás, sokkal több mindenből áll az egész, mint, amit most neki kellett csinálnia, és hogy nem értem, miért a rossz dolgokat bírja megjegyezni. Meg azt is kijelentettem, hogy így nem lehet beszélni. Erre azt mondta, hogy arra nem hallgatnék. Én meg a szeretet erejével jöttem, hát nem tudom, mi jutott el hozzá. Már máskor is mondtam, hogy normális emberi hangon beszéljen. Ja, és azt is mondtam. Hogy úgy beszélt, mintha gyűlölne. Erre azt válaszolta, hogy pedig nem úgy akarta. Tudom, hogy majd máskor sem fog tudni magán uralkodni. Ki tudja mikor lesz a következő "roham", de lesz.

A rosszra való emlékezést úgy értem, hogy mondjuk hét napból hat nap üres az asztal, de egy nap meg tele van pakolva pl. a megvásárolt cuccokkal, amiket nem volt idő eltenni. Ez olyan rohadt nagy bűn, hogy elfeledteti a jót? Milyen arány...Ezeket jegyzi meg.

Köszönöm mindenkinek, aki válaszolt nekem, ez a fórum sokat segített nekem, hogy helyre tegyem a dolgokat, és az önbecsülésem. Nagyon jól esett kiírni magamból, és a válaszok többsége meg egyenesen gyógyír volt számomra. Nagyon rossz lett volna elfolytani magamban. Egy kicsit már jobban vagyok.