Hogyan változtathatok ezen? Mindig mást választ helyettem.

Attól félek, igazat kell adnom nektek.

Miután este bocsánatot kért, felajánlotta, hogy bár munkaügy miatt kereshetik, ezért nem jön be velem a vetítésre, de azért elvisz a moziba és akkor ez ilyen pótrandiféleség lesz. Úgy gondoltam, ha ezzel vezekelni akar, és aztán tartja azt a megállapodást -mert sikerült kompromisszumot kötnünk-, hogy hetente egy hétvégi napot kettesben töltünk és havonta egyszer randizunk, a maradék idejét pedig úgy osztja be, ahogy akarja, akkor legyen szent a béke.

Aztán ma délután, alighogy elindultunk volna, összefutottunk anyucival, hogy haza tudjuk-e vinni munka után, mert nincsen nála bicó és mindenki elfoglalt. Mondtuk, hogy sajnos éppen mi a dolgunk, majd az én egyetlenem gyorsan hozzátette, hogy ha engem már kirakott a mozinál úgy 40 km-rel arrébb, akkor visszajön érte, aztán a vetítés végére értem is.

Gondolom, ilyen érzés, amikor izomból gyomorszájon rúgnak és még jól meg is köpködnek.

Az a durva, hogy még ő volt meglepődve, amiért üvölteni kezdtem vele a kocsiban, immár négyszemközt. (Soha nem kiabáltam még a jelenlétében.) Mert, miért fáj nekem, ha egyébként a boltok bejárásán kívül amúgy sem lenne jobb dolga. Persze, tök logikus döntéshozatal nagy távolságokban össze-vissza kocsikázni, miközben folyton azt hallgatom tőle, hogy spórolnunk kell, és bár nem sajnálom az anyjától, de gusztustalannak tartom, hogy a békülésünk után az első adandó alkalommal rohan a füttyentésre. Emlékeztettem rá, hogy egyedül is el tudnék menni a vetítésre, és még nincsen késő buszra szállnom, de ragaszkodott hozzá, hogy ő most már minden áron elvisz. Természetesen folyamatosan csörgött a telefonja, mert hirtelen minden családtagjának akkor jutott eszébe valami. Félúton jártunk, amikor egy útlezárás eldöntötte helyettünk, hogy le fogjuk késni a filmet, szóval megkértem, hogy forduljunk vissza az anyjáért, legalább neki ne kelljen szívnia, mert tényleg messze lakik. Ám a férjem hajthatatlan volt. Így hát az lett a kirándulás vége, hogy veszekedve végigbaktattunk a derűs napsütésben a többnyire zárt adventi vásáros bódék között, meg beugrottunk egy boltba ajándékért a szüleinek(!), majd némi gyorskajával a hátsó ülésen elindultunk hazafelé.

Még volt mersze megkérdezni, hogy tetszett-e a program. Mivel nem örült a válaszomnak, ezért a szememre vetette, hogy az én hibám is, hogy nem töltünk együtt több minőségi időt, mert nem szervezek randikat. Hoppá! Azok sem sikerülnek, amiket ő ajánl, de sebaj. Akkor legközelebb a párterápián találkozunk.

Viszont ennél többet már nem adhatok neki. Kimerültem.