Miért nem felelősségteljesek az emberek? Kifejtem.

dehogy volt régebben az összetartás, az volt a szlogen, hogy türgyé lányom.

Elfojtásban éltek, nem volt divat elválni, türni kellett és lelkileg szenvedni. Jah és a másik szlogen a másik aki jön az sem lesz jobb..persze, hogy nem mert addig amig nem dolgozol magadon nem fejleszted önmagad, addig jobb társat nem fogsz kapni.

Amit nem értek, hogy miért a gyerekszülés old meg minden problémát némelyek szerint?

#13 vagyok

Én sem 20 évesekre mondtam azt, amit mondtam, olyankor persze nem árt kicsit több időt tölteni. De ha megoldották, meg jó a gyereknek is, akkor nem értem, mi a gond. Szerintem ha nincs emléke, az még mindig jobb, mint a megszokott családi légkörből kiszakítani mondjuk egy 10 évest. Illetve a fiatalon házasodásnak is van rengeteg előnye, amit kár elvitatni. Pl. Hogy lehet hogy elválnak, de a váláskor is még fiatalok, illetve lazábban kezelik, nem kényelmesedtek, gyöpösödtek be a hosszú rossz kapcsolatba. Felnőtt emberek döntsék el nyugodtan, ők milyen életutat preferálnak, majd mindig lesz úgyis olyan, akinek nem tetszik. Ha meg huszas évek közepén még mindig nem házasok x év után, akkor meg abba kötnek bele. Ha valaki nem tartja az előírt menetrendet, hogy kb. 27-28 évesen esküvő meg gyerek,min. 3 év járás, 2 év együttélés után és legalább a gyerek 18 éves koráig nem válni, akkor abba már belekötnek azonnal. Pedig ez egy elég nehezen tartható menetrend, elég 1-2 buktató, pl. Egy szakítás 26 évesen és már összedőlt a kártyavár :D Most itt lehetünk okosak ebben, de felesleges.

Semmi garancia arra, hogy egy hosszú kapcsolatba jobb gyereket vállalni. Ismerek innen-onnan pár embert, akik hosszú évekig voltak együtt, jött a gyerek, bumm válás. Az esetek többségében amúgy a komplett környezet tudta, hogy nekik marhára nincs egymás mellett helyük, de gyerekkori traumák (pl. válás) miatt nem mentek szét, és csak a gyerekvállalás után mérgesedett el olyan szinten a kapcsolat, hogy képtelenek voltak tovább együtt élni.

Az sem segít a helyzeten, hogy a sok csonka családban (az a tapasztalatom, hogy sajnos elég ritka, amikor a második/harmadik házasság jobban sikerül az előzőéknél, csak az első pár év az idill), illetve az elhidegült, kívülről idillinek tűnő, amúgy egymáshoz hozzá sem szóló házasságban a gyerekek jó részének halvány lila gőze sincs arról, hogy milyen egy jó párkapcsolat. Látnak egy pocsék mintát, belekerülnek, és észre sem veszik, hogy a saját kapcsolatuk nem jó, mert az a természetes. Aztán jön a gyerek, problémák sora és elviselhetetlenné válik. Tipikus példája ennek, amikor a nő 8 órában dolgozik és mellé gürizik, a pasi a heréjét vakarja otthon. Na, amikor erre rájön egy problémásabb gyerek, akkor sok nő végképp besokall. (A másik oldalról is van ilyen, amikor a férfinak a gyerekeit és a feleségét is évekig el kell tartani, és a végén beleszakad.)

Akkor ott van a kommunikáció problémája, ami konfliktusok valódi feloldását megnehezíti, és csak gyűlnek a sérelmek, amik sokszor akár évek, tízévek múltán robbannak ki.

Hozzájön még pluszban, hogy szerintem az emberek egy jó része valójában nem tudja, milyen igazán szerelmesnek lenni. Ebből is jó sokat megtapasztaltam már a környezetemben: összejönnek, mert jó együtt, nincs szikra, de ő közeledett/fogadta a közeledést, elvannak, mint a befőtt, jön házasság, gyerek, aztán az egyik szerelmes lesz úgy igazán. Ebbe amúgy én is beleestem, csak gyerek nem volt. Hiába voltunk együtt az exemmel 5 évet, és hittem magam szerelmes, meg hallgattam azokra a hangokra, hogy ne várjak a tökéletesre, fogadjam el úgy, ahogy van. Ráadásul elég sok kakin is átmentünk, pl. együtt találtuk meg apám holttestét. Mégis, egyszerűen a semmiből első beszélgetésre belezúgtam valakibe... soha azelőtt ilyet nem éreztem. Na, ezt nem bírta ki a kapcsolat. Ahogy nem bírta volna ki az sem, ha 6-7-10 évig vagyunk együtt, mert soha többé nem tudtam volna boldog lenni. De ha nem találkozom ezzel a sráccal, akkor jó eséllyel nagyon sokáig, talán valamelyikünk haláláig együtt maradunk.

Szóval azt kell mondanom, hogy nem, nem garancia semmire a hosszútávú kapcsolat sem, mert nagyon keveseknek van megfelelő mintája, megfelelő önismerete (a 30-40-es korosztályban sem ám, bármennyire azt gondolná az ember, hogy a korral ez biztosan fejlődik...), hogy garantálja az élethosszig tartó kapcsolatot. És sokszor nem valódi felelőtlenség ez, hanem hisz valamit az ember, amiről egyszercsak rájön, hogy mégsem úgy van. Sajnos ez van.

Ahogy mondják a házassághoz két igen kell, de a váláshoz elég egy nem is.

Az emberek többsége ösztönösen vágyik arra, hogy szeretve érezze magát és visszajelzést kapjon arról, hogy ő milyen jó pasi/nő. Ezért is akarnak párkapcsolatot meg gyereket, csak azzal kevesen számolnak, hogy ezt hosszú távon működtetni milyen áldozatokat kíván meg és mennyi mindenről kell lemondani. A hétköznapi valóság és a problémák meg könnyen felülírják az előtte meglévő illúziókat és alkalmazzák a válást, mint egy lehetséges megoldást a párkapcsolati problémákra.

Imádom, amikor az emberek úgy tekintenek az életre, mint valami szivárványos cukorfelhőre, ahol mindig minden pont úgy alakul, ahogy a legideálisabb.

Ne haragudj, hogy összetöröm az álomvilágodat és innen a mocsárból írok neked. Mivel direkt jelezted, hogy nem a celebpárra akarod kihegyezni, írok néhány életszerű példát. Tegyük fel, hogy az illetőnek van egy "már bizonyított" kapcsolata, tehát nem az az akadálya a gyerekvállalásnak, hanem 1000 más közül egy. Mondjuk még tanul/nincs egzisztenciájuk/átmeneti egészségügyi gondok stb. Tehát a későbbi gyermekei apját mondjuk nem 20, hanem 30 évesen ismeri meg. Nem jós, tehát nem tudja, mi lesz később, de hallgat a bölcsre(rád) és vár 3 évet, hogy alkalmasak-e együtt a családapításra. Eltelik 3 év, elmúlik a szerelem és kiderül, hogy nem. Mit csinál? Szakít, majd újra eltölt egy-két évet, amíg megtalálja az újabb potenciális nagy Őt, majd kezdi újra a 3 éves "tesztet". A kapcsolat "teljesített", jöhet a gyerek, csak már nem jön. Nemhogy 2, egy se. Tehát, amikor 30 évesen találkozott az első pasival, arról dönthetett, hogy legyen-e gyereke azon kockázat árán, hogy lehet, később elválnak, vagy fogadja el, hogy esetlegesen nem lesz. Hát ő az előbbit választotta. Nyilván, akinek nem olyan fontos a gyerek, tök mindegy neki, hogy lesz-e, vagy nem akar, az nem foglalkozik ezzel. Ettől függetlenül az ő kapcsolata is tönkremehet X év múlva, ugyanúgy el fog válni, csak te, meg a hozzád hasonlók nem fognak rajta annyit csámcsogni. Vagy te senkit nem ismersz, akik gyerek nélkül válnak pár év kapcsolat után?

"Nem jós, tehát nem tudja, mi lesz később, de hallgat a bölcsre(rád) és vár 3 évet, hogy alkalmasak-e együtt a családapításra. Eltelik 3 év, elmúlik a szerelem és kiderül, hogy nem. Mit csinál? Szakít, majd újra eltölt egy-két évet"

Nem mindegy, hogy szakít vagy válik?