Esküvő előtt vagyok egy héttel, de bizonytalan vagyok. Más is van így? Nem lenne szabad hozzámennem?

Nem az a jó házasság titka, hogy nincsen az embernek magánélete, hogy a másik mindig ott van a sarkunkban és mindent csak együtt. Hagyni kell teret egymásnak, levegőt. És nem is kell mindenben hasonlítani, csak egyenes arányban kell engedni mindkét félnek. Természetes,hogy esküvő előtt az ember megtorpan, elgondolkodik, hisz (jó esetben) életre szóló döntés esetén így a normális

A soraidból egy mondat van ami a legfontosabb, és megválaszoltad vele a kérdésed: "Szeretem nagyon."

A 11-es szép és értelmes válasz, csak sajnos kevés.

Ha a "szeretem nagyon"-nal szemben az áll, hogy:

1.különbözőek vagyunk

2. sokat veszekszünk

3. ő otthonülő én mennék

4. egyikünk végül mindig enged (nem közös megegyezés, elnyomás!)

5. elbizonytalanodom

6. nekünk vannak titkaink

Bocs, de szerintem a szerelem néha kevés.

A fő kérdésre ismeretlenül nem tudom a választ, de miért kell engedni, ha az egyik otthon akar lenni, a másik elmenni? Az egyik otthon marad, a másik elmegy... Mi a baj ezzel, ha azért együtt is vannak eleget (kinek mi az elég, ugye, bizonyára sok embernek kell külön idő is)?

Mindenkinek vannak apró titkai, az enyéim személyesek, semmi komoly, de csak rám tartoznak. Nem tolunk mindent a másik orra alá, ami bennünk/velünk van. Bár ennél több nincs, de én kifejezetten nyílt típus vagyok s tökéletesen meg is bízom a páromban. Bizonytalanság előfordulhat, főleg, ha két ember nagyon különbözik, de hogy működni fog-e vagy nem, ezt nehéz kitalálni.

Sok év után azért lehet sejteni.

A sok veszekedés nem jó jel, én úgy gondolnám, előbb próbáljátok megoldani ezt és utána ugorjatok a házasságba. Néha összekapni röviden, olyan van, ha nem mindkét fél nyugodt típus (én a közelében sem vagyok annak, de nem a páromat támadom, egy házépítés elég stresszes tud lenni - s úgysincs olyan, hogy félóráig gond legyen, nem bírnánk), de sokat veszekedni... Az nem OK. Nem mondom, hogy reménytelen, de valamit változtatni kell, túl sokszor ütköztök.

Ha pl. otthonülő, akkor el kell fogadni, semmi értelme olyanra erőltetni, amit nem akar és ugyanez a helyzet a mászkálós típusokkal is. A másikat nagyon kicsike mértékben lehet megváltoztatni, ha egyáltalán lehet. Sokan ezt nem értik és remélik, hogy majd megváltozik... Dehogy változik, főleg ilyen alapvető hozzáállás dologban.

nekünk augusztusban lesz. Én január óta folyton ezen parázok, hogy jól tesszük-e, jaj, mi legyen... Előtte meg állandóan azon morgolódtam magamban, hogy mikor tűzzük már ki a dátumot, kezdjük már el szervezni. Mi nők ilyenek vagyunk, mindent túlagyalunk! Az okosabbja nem rágódik az apróságokon annyit, mint sokan mások. Az ilyen agyalós nőkön nagyon sok múlik, hogy a kapcsolatnak milyen jövője lesz. Nagymamám és nagypapám is vesztek már össze többször is úgy, hogy mamám a konyha ajtó mögött ücsörgött a lócán és sírdogált, pedig ŐK ÁLOMPÁR voltak, amíg a papám élt. Minden kapcsolatban vannak súrlódások. Nem szabad ezeket felnagyítani és mindenfélét belebeszélni, mert ezzel lehet tönkre tenni egy kapcsolatot és nem a veszekedésekkel. Ha összevesztek, akkor annak a mikéntje is csak azon múlik, hogy milyen a vérmérsékletetek, vagyis akik nyugodt emberek, azok nem ordítoznak egymással. Viszont a temperamentumos, nagyszájú embereknél sokkal nagyobb az esélye, hogy ordibálós veszekedés alakul ki. Ettől még az ilyenek is épp ugyan annyira szeretik a másikat, csak ők így adják ki magukból a feszkót. Nálunk én vagyok a nagyobb szájú, az akaratosabb és sokszor én is felemelem a hangomat. Olyankor egy idő után kiröhög a párom. És ez a legjobb orvosság nálunk, mert minden azon múlik, hogy a másik mennyire veszi komolyan. Ha egy asztalon hagyott tányér miatt üvöltözök, akkor kiröhög. Ha komoly dologról van szó, akkor azt viszont akkor is komolyan veszi, ha halkan, nyugodtan vetem a szemére. Nyílván azért szeretitek egymást, mert nagyon jól tudjátok egymás tulajdonságait, hibáit és viselkedését kezelni. Ez maradjon is így és akkor a házasságotok nem sülhet el rosszul.

Az biztos, hogy érdemes önvizsgálatot tartani és belátni a hibáinkat. Én pl tudom, hogy olykor nagyon erőszakosan akarom érvényesíteni az akaratomat, ezért tudatosan odafigyelek a viselkedésemre és nagyon rajta vagyok, hogy "kigyógyuljak" ebből a hülyeségemből. A párom is igyekszik a hibáin javítani.

Nálunk is tiniszerelemből alakult ki és 12 éve együtt vagyunk. Vannak veszekedések, de ami alapvetően az esküvőre ösztönöz minket, az az, hogy egymás másik fele vagyunk. Elég annyit mondanom, hogy "az izé kéne, tudod, add már ide" és ebből minden jelző körülmény nélkül tudja, hogy egy papírzsepit akarok-e, vagy a porszívót kéne elővennie nekem. Minden dologról ugyan az a véleményünk, mindenben ugyan azt vesszük észre. Isteni a szex és isteni csak az összebújás, ölelés is. És még sorolhatnám.

Ne aggódj ezen, nincs ebben semmi különös, hogy agyalsz. Én is ugyan ezt csinálom, sőt múlt hétvégén a gyűrűt is hozzá vágtam, mert bunkó volt, de amúgy meg, ha történne vele valami, én nem élném túl. Az esküvő közeledtével én is mindent felnagyítok... Vannak ilyen lelkis emberek. Nem szabad ezt csinálni!

őt múlt hétvégén a gyűrűt is hozzá vágtam

fúúú gyorsan menj hozzá, mert pasi faképnél hagyna egy akkora hisztigépet!

ott is hagytalak volna, gyűrű meg menne a zaciba :D

#15 - a szeretet nem kevés, a legtöbb, a legnagyobb erő.

Ha azt a 6 pontot nem oldja meg, akkor nem is szeretet. Aszért van annyi elhagyott, magányos farkasként bolyongó ember, mert nem hisznek a szeretet erejében.

"Szeretem nagyon" - nincs egy szinten, hogy összeveszünk valamin, hogy különbözőek vagyunk (jól is néznénk ki, ha nem lennénk különbözők, sőt! az ellentétek vonzzák egymást a természetben is) ezek fölött van:

hogy mégis. Szeretem nagyon.