Tényleg én vagyok a hibás, hogy nem akarom eljegyezni?

Az élettársam és a családja, leginkább persze az anyja is piszkál, hogy legyen már végre eljegyzés, házasodjunk már végre össze. Minden töketlen baromnak el vagyok mondva, hogy nem vagyok képes megkérni a kezét. Beleolvastam elég sok kérdésbe, amit nők tettek fel, akiket nem akarnak eljegyezni, és a válaszok miatt regisztráltam ide.

"Már szültél neki, így ne várd, hogy elvegyen."

"Mindent megkap házasságon kívül is, főzöl, mosol, takarítasz rá. Neki ez így kényelmes, és még a szabadsága is megmarad."

"Megbízhatatlan, szavahihetetlen, hagyd ott az ilyet."

Akkor elmondom, hogy miért nem akarom elvenni se most, se soha.

5 éve az egyetemen ismertem meg, ő 2 évvel fiatalabb nálam. Védekeztünk, először óvszerrel, majd elkezdett gyógyszert szedni, és arra álltunk át. 7 hónapja jártunk, amikor közölte, hogy teherbe esett, és el kell vennem őt feleségül. Kiderült, hogy nem szedte a gyógyszert, részéről tervezett volt a gyerek, én meg kész tények elé voltam állítva. Kidühöngtem magam, mondtam, hogy nem fogom elvenni. Hallani se akart az abortuszról, amit el kellett fogadnom, mert az ő teste, nekem nem volt beleszólásom.

Összeköltöztünk, ő átment passzív félévre. Hallottam, amikor egy barátnőjének mesélte, hogy megígértem, hogy majd a szülés után elveszem, mert pocakosan nem szeretne oltár elé állni. Szó nem volt erről, de még ezt is lenyeltem, nem hazudtoltam meg a barátnője előtt.

Miután megszületett a gyerek, végleg otthagyta az egyetemet, és azóta se csinál semmit. Én lediplomáztam, jó munkám van, de nagyon fárasztó. Amikor hazamegyek, kezdhetek neki főzni, mert ő semmit nem csinál. A hétvégém azzal telik, hogy takarítok, mert a porszívót se venné a kezébe, a portörlés, mosogatás, minden rám marad. Tegnap reggel beraktam a ruhákat a mosógépbe, beindítottam, és kértem, hogy ne felejtse el kirakni a szárítóra. Már meg sem lepődtem rajta, hogy ott rohadtak a vizes ruhák még délután fél 5-kor is, amikor megérkeztem. Pedig folyton otthon van, nem is keres munkát. Egész nap a tévé előtt tesped és édességet zabál, a gyerekkel egyedül én foglalkozok.

Teljesen elhagyta magát. Nagyon meghízott, már 107 kg, nem fésülködik, ugyanazt a kihízott pólót hordja egy hétig, és folyton leeszi magát, de nem mossa ki. A gyereknek múltkor hoztam 10 db-os túrórudit, hát arra megyek haza, hogy befalta az egészet, és szét van hajigálva a papír a kanapén. Nem sajnálom tőle, de ennyit megenni egyszerre kicsit sok, főleg inzulinrezisztenciával.

A gyerekkel se törődik, így kötődni is hozzám kötődik a kicsi, mert én foglalkozok vele. Annyi szórakozásom van, hogy heti kétszer elmegyek kondizni, de azt is sajnálja tőlem. Anyámat nem szívesen engedi a gyerek közelébe, pedig anyám sose szólt bele semmibe, csak az unokájával szeretné tartani a kapcsolatot. Az ő anyja persze folyton a nyakunkra jár, kidobni se lehet innen.

Most kitalálta, hogy vissza akar menni az egyetemre, és fizessem be marketing szakra, mert abban tudná egyedül elképzelni magát. Így is egy fizetésből élünk, és nem fér bele az a kb. 200 ezer forint félévente. De ha beleférne is, ismerem őt, csúszna pár évet, aztán otthagyná. Semmi mellett nem tart ki.

Ezek után én vagyok a gyökér, hogy nem akarom őt feleségül venni.