Nagyon szeretem a vőlegényem. Miért aggódok néha mégis?

Több, mint két éve járunk, egy baráti kapcsolatból lett egyre több és több, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy beleszerettem. Ő mindig is szeretett, és kivárta, hogy megérjek mindig a kapcsolat soron következő lépéséig türelemmel, szeretettel.

Egyébként is ilyen vagyok, ilyen lassan beleszeretős fajta, ha volt is, aki azonnal tetszett, az a könnyen jött-könnyen ment kategória volt nálam, sose tudtam felületes ismeretség után belezúgni senkibe!

Fantáziálgatás, plátói szerelem, az igen, de mély, igazi szeretet, na az nem így jön szerintem.

Szóval mire beleszerettem, nagyjából ott tartottunk, hogy távkapcsolatra kellett váltani, a munkahelyek más városba szólítottak el minket.

Nemrég kérte meg a kezemet, előtte-azóta is nagyon jó a kapcsolatunk, azonban azóta elkezdtem agyalni-lehet, itt követtem el a hibát?

Nem látom, hogy fogunk tudni majd együttélni!

Sokan mondják, hogy lakva ismerszik meg a másik, nos, mi 8 napnál többet sose laktunk együtt! :(

És nekünk két év alatt sose volt veszekedésünk, kisebb vitáink előfordultak, de mindig szépen közös nevezőre tudtuk hozni a dolgainkat.

Számomra ez annyira hihetetlen, hogy ilyen van, lehet, dicsekvésnek hangzik, de emögött ott van a döbbenet, hogy lehet tényleg így is? Szüleim már 29 éve házasok, nincs nap,hogy nagy hanggal össze ne vesznének valamin, habár általában hamar kibékülnek, még ha gyakran morognak is egymásra.

Nekem valahol ez a természetes, megszokott, és talán ezért nem tudom ezen túltenni magam, hogy hogy lehet nálunk ilyen szép és jó minden.

igen, ott van az a probléma, hogy a munkahelyeinket össze kéne hozni, valakinek be kell áldozni, de erről már beszéltünk a vőlegényemmel, tiszta sor, ő is nézeget lehetőségeket, egyelőre én nem tudok, csak gondolkozni. ( ez most hosszú, hogy nekem miért nehezebb váltani, de így van)

Ráadásul itt van az esküvő is, ami szervezést, nem kis munkát és pénzt igényel, ezen is van egy csomó megvitatni való (nem egyeznek az elképzeléseink, de eddig nem volt gond, mindent meg tudtunk beszélni.)

Magamnak gyártom a problémát azon, hogy ilyeneken agyalok, hogy milyen mégis ez a kapcsolatunk, megérett-e a házasságra, vagy nem túl korai-e? /(Tekintve, hogy mindig késtem egy kicsit a kapcsolat különböző szakaszaiban, ez valahol még tán természetes is lehet)

Vagy tényleg lenne még mit próbára tenni a mi esetünkben, a kapcsolatunkat illetően? (gondolok itt együttélésre-ami nem megoldható a közeljövőben)

Beszéltem már vele erről, de szerinte nem probléma hogy nem veszekedtünk még soha, (én se vágyok rá)

és a távlati terveink is nagyjából egyeznek, csak ilyen faramuci helyzetben vagyunk.

Nem vagyok vallásos, de az esküvő számomra szentség, amelyet az ember örök életére köt. Nem tudok úgy nekiállni a házassághoz, hogy legfeljebb elválunk, mert akkor minek házasodunk össze?

Szeretnék örökre gondolkozni.

Ha vele vagyok, nincsenek kétségeim, nagyon jól megvagyunk, de nélküle eszembe jutnak ilyesmik is, utána meg azon agyalok, hogy miért is jutnak eszembe.

Mi a véleményetek? Előre is köszönöm, és köszönöm, hogy végigolvastátok!