Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Nagyon szeretem a vőlegényem. Miért aggódok néha mégis?
Több, mint két éve járunk, egy baráti kapcsolatból lett egyre több és több, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy beleszerettem. Ő mindig is szeretett, és kivárta, hogy megérjek mindig a kapcsolat soron következő lépéséig türelemmel, szeretettel.
Egyébként is ilyen vagyok, ilyen lassan beleszeretős fajta, ha volt is, aki azonnal tetszett, az a könnyen jött-könnyen ment kategória volt nálam, sose tudtam felületes ismeretség után belezúgni senkibe!
Fantáziálgatás, plátói szerelem, az igen, de mély, igazi szeretet, na az nem így jön szerintem.
Szóval mire beleszerettem, nagyjából ott tartottunk, hogy távkapcsolatra kellett váltani, a munkahelyek más városba szólítottak el minket.
Nemrég kérte meg a kezemet, előtte-azóta is nagyon jó a kapcsolatunk, azonban azóta elkezdtem agyalni-lehet, itt követtem el a hibát?
Nem látom, hogy fogunk tudni majd együttélni!
Sokan mondják, hogy lakva ismerszik meg a másik, nos, mi 8 napnál többet sose laktunk együtt! :(
És nekünk két év alatt sose volt veszekedésünk, kisebb vitáink előfordultak, de mindig szépen közös nevezőre tudtuk hozni a dolgainkat.
Számomra ez annyira hihetetlen, hogy ilyen van, lehet, dicsekvésnek hangzik, de emögött ott van a döbbenet, hogy lehet tényleg így is? Szüleim már 29 éve házasok, nincs nap,hogy nagy hanggal össze ne vesznének valamin, habár általában hamar kibékülnek, még ha gyakran morognak is egymásra.
Nekem valahol ez a természetes, megszokott, és talán ezért nem tudom ezen túltenni magam, hogy hogy lehet nálunk ilyen szép és jó minden.
igen, ott van az a probléma, hogy a munkahelyeinket össze kéne hozni, valakinek be kell áldozni, de erről már beszéltünk a vőlegényemmel, tiszta sor, ő is nézeget lehetőségeket, egyelőre én nem tudok, csak gondolkozni. ( ez most hosszú, hogy nekem miért nehezebb váltani, de így van)
Ráadásul itt van az esküvő is, ami szervezést, nem kis munkát és pénzt igényel, ezen is van egy csomó megvitatni való (nem egyeznek az elképzeléseink, de eddig nem volt gond, mindent meg tudtunk beszélni.)
Magamnak gyártom a problémát azon, hogy ilyeneken agyalok, hogy milyen mégis ez a kapcsolatunk, megérett-e a házasságra, vagy nem túl korai-e? /(Tekintve, hogy mindig késtem egy kicsit a kapcsolat különböző szakaszaiban, ez valahol még tán természetes is lehet)
Vagy tényleg lenne még mit próbára tenni a mi esetünkben, a kapcsolatunkat illetően? (gondolok itt együttélésre-ami nem megoldható a közeljövőben)
Beszéltem már vele erről, de szerinte nem probléma hogy nem veszekedtünk még soha, (én se vágyok rá)
és a távlati terveink is nagyjából egyeznek, csak ilyen faramuci helyzetben vagyunk.
Nem vagyok vallásos, de az esküvő számomra szentség, amelyet az ember örök életére köt. Nem tudok úgy nekiállni a házassághoz, hogy legfeljebb elválunk, mert akkor minek házasodunk össze?
Szeretnék örökre gondolkozni.
Ha vele vagyok, nincsenek kétségeim, nagyon jól megvagyunk, de nélküle eszembe jutnak ilyesmik is, utána meg azon agyalok, hogy miért is jutnak eszembe.
Mi a véleményetek? Előre is köszönöm, és köszönöm, hogy végigolvastátok!
Szóval szerintetek is ki kéne várni a ki tudja mikori összeköltözést, és ezen munkálkodni?
Sajna ez nemcsak rajtunk múlik.
Az is baj, hogy valahol nem szeretnék sokáig együttélni vele, szeretnék esküvőt is, meg nemsokára gyereket is, habár nincs gondolom a kapcsolatunkkal, de valahol ez lehet, még korai. Egyik felem szeretné, másik felem aggódik.
Ha osszehazasodtok is kulon fogtok lakni? Akkor nem lesz veszekedes, valas...
Lehet inkabb azon kene munkalkodni, h osszehozzatok a koltozest, az eskuvoi elokeszuletek varhatnak, foleg, ha ilyeneken kattogsz.
Mi még csak 8 éve élünk együtt, 3 év után házasodtunk. Nem volt veszekedés, vita igen, de olyan üvöltözős, vázaföldhözvágás sosem. Lehet így is élni, csak empátia kell hozzá. Sok empátia. Másrészt a testvéremék hasonló helyzetből, 2-2,5 év után költöztek össze, egy fél évig folyamatosan ment a balhé, hogy kinek mikor mit kellett volna csinálni (még mindig nyikorog a zár kontra miért nincs megint vasalt ingem viták végtelen hossza). A következő évfordulót már nem élték meg együtt. Előtte semmi probléma nem volt, nem veszekedtek. Mindketten lenyelték, ami nem tetszett, vagy kifogást kerestek rá. Most fáradt, igen, egy hónapja fáradt, szegénykém. Aztán, mikor egy hónapig a fáradt szegénykém nem képes egy nyamvadt kést elmosogatni maga után, akkor már keveset ér, hogy tudod sajnálni a korai kelésért.
Együttélés nélkül én sem házasodnék. 8 nap nem sok, a legtöbb barátommal ennél többet töltöttem az egyetem ideje alatt nyáron. Sokszor jöttem haza onnan is úgy, hogy igen, jófej ez a srác/csaj, de hogy együtt nem élnék vele, na az is tuti fix.
Ne aggódj!
És ne várd a veszekedéses időszakot :-) Nem jó.
Mi 7 éve élünk együtt a párommal. Előtte is már 2 éve jártunk. Szóval összesen 9 éve boldogítjuk egymást.
Az első 3 évben 1 hangos vita, veszekedés sem hangzott el köztünk, semmi. Idillikus volt minden, mint a mesében.
Igen... aztán utána kezdődött.
Most a 9. évünk az valami eszméletlenül veszekedős, nehéz egy év. Kb. minden napra jut egy balhé. Ami néhanapján odáig fajul hogy tányérokat törnék legszívesebben annyira elegem van belőle sokszor.
Szóval ne várd a vitát, eljön az majd magától. vagy ha szerencsések vagytok akkor nem.
De tény és nem népi mendemonda, hogy: Lakva ismerszik meg az ember!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!