Ti mit gondoltok arról hogy egy magyar lány és egy pakisztáni fiú összejöjjön, ráadásul 7 év korkülönbséggel?

Kedves 60.!

Igen, lehet hogy kicsit többet írtam a kelleténél, bocsánat :/ :)

Ha továbbra sem beszélünk, valószínűleg tényleg másképp fogom látni a dolgokat pár év után. Sőt ha a múltból néznék magamra előre, akkor is leesne az állam. Sokan mondják hogy az idő mindent begyógyít...

Hát a felejtés az egy fura téma nálam... Fél év chatelés elég sok volt ahhoz hogy ez ilyen egyszerű legyen. Volt egy időszak amikor nem beszéltünk egy egész hónapig! Teljesen letettem róla, de mégis olyan szinten hiányzott! Minden volt... strand, csajos esték, tudod plázázás vagy egy jó kínai vagy cukrászda, filmnézés (mondjuk a pakisztáni és romantikus filmek lehet hogy nem segítettek) sőt még táborban is voltam egy csomó magyar fiú között... De szinte semmi változás. :(

Egyedül a hibakeresés a reményem. Végig az tartja bennem a lelket hogy ez úgyis őrültség... 23 éves, külföldi, alig van valamije. Szóval nálam a köd ködszínű, nem teljesen rózsaszín...

A rossz példákat én is látom, hetente-havonta erőszakolják meg a lányokat a menekültek, ez elég borzasztó és igen hallom a történeteket hogy ha hozzámész egy muszlimhoz, az ő tulajdona vagy. Vagy nagyon jól hazudik, de én nem tudom őt elképzelni hogy ugyan ilyen lenne... És tényleg sajnálom, nyilván nem mondana valaki rosszat olyanról akit nem ismer, ha nem lenne valami valóságalapja, vagy tapasztalata. Nyilván nem hülyék az emberek.. és próbálom megfogadni a tanácsokat...

Kedves 61!

Köszönöm hogy végigolvastad! :)

Tényleg ennyire meg fogok változni pár év múlva? :/

Igen, az élete elég kaki és azért is írtam ennyit hogy meg tudjam mutatni hogy szerintem nem csak hazudozott...

Gyűlölöm a szerelem reális oldalát :D Valószínűleg tényleg nem tudnánk együtt élni, még egyedül is elég nehéz neki... De ez így tényleg olyan reménytelen. :( Azért is nem vagyok ott mert felelőtlen lenne. Kellene előtte egy kis tapasztalat, vagy egy olyan kor amikor már mindez elfogadható lenne. Úgyértem az ő korában, 23 évesen már bátrabban kockáztatnék még lehet hogy a házasságban is bennelennék. Mondjuk a te történeted nagyon tetszik! Neked sikerült minden kultúra stb. ellenére, követted az álmaidat és most ott élsz mellette, hiába mondták neked is hogy nem működhet...

De a vége elég elgondolkodtató :/ Nem lenne igaz hogy azért nem jön mert drága, vagy azért mert itt Magyarországon nincs munka? A menekülttábort utálja, csak a papírokra vár, utána oda megy ahova szeretne... Csak reménykedek hogy majd meglátogat :) De annak lehet hogy nem várt következményei lesznek :D

Nem :(

Köszi az érdeklődést és bocsi a késői válaszért.

Az hiszem az alábbiakban egy olyan sztorit fogok megosztani veletek, amit bármilyen hasonló helyzetű lánynak elküldhettek. Sokan mondják hogy az ember csak a saját hibájából tanul, és ez így is volt, de most itt egy iszonyúan igaz történet, amiről remélem sokan tanulságot merítenek majd.

Tudjátok hogy mennyire oda voltam ezért a fiúért. Kézzel-lábbal védtem. Január 23-án volt egy éve hogy találkoztuk. És az az igazság, hogy ezidáig beszélgettünk. Néha volt 1-1 hetes kihagyás, de valahogy mindig visszatértünk egymáshoz, akkor is ha csak tovább szenvedtünk, egyszerűen nem tudtunk egymástól távol maradni. Ilyen hosszú idő után szinte a legjobb barátokká kovácsolódtunk. Szinte mindent tudott rólam és ő is rengeteget mesélt. A drogom volt a hajnalig való csetelés, a gyönyörű szavai, a szörnyű őszintesége, a világa megismerése, csak szimplán a közelsége.

Sosem akartam elhinni amit mondott, de be kell vallani, azért olvadoztam. Nem is lennék ilyen naiv, ha nem adott volna biztosítékot a közelségéről. A lényeg az, hogy nagyon közel kerültünk egymáshoz. Egy év... Olyan dolgokat osztott meg velem, amit senki mással, és ez így volt fordítva is. De még mindig nem vettem rá magam hogy felhívjam vagy skypeoljunk. A vége felé facebookon hangüzeneteket küldött nekem, én pedig visszaírtam. Imádtam a hangját is, hallani a hangulatát, azt hogy tényleg létezik, és sokkal felszabadultabban beszélt mindenről. De mégis aggaszottam hogy én nem szeretném. Tudott a családomról is, arról hogy nem is tehetném, az lenne az utolsó napom a Földön ha kameráznék vele. Tudatában volt miért nem akarom. És így, mivel ez már mind a kettőnket fusztrált, hogy milyen szoros köztünk a kapcsolat, ez mégsem lehet több, eldöntöttük hogy nem beszélünk többet. Persze, ezt mondani könnyű volt, már ezerszer megfogadtuk. Nahát, gondoltam egy év után, a rengeteg támogatása után megérdemel egy goodbye-t telefonon keresztül. Ebből egy 17 perces beszélgetés lett,-3000 Ft, és egy ellentétes eredmény mint amire számítottam. De este csak megbeszéltük a dolgot. Mind a ketten beismertük. El is köszönt a hangüzenetével örökre. Jóváhagytam. Úgy voltam vele, egy nagy lélegzet és minden oké lesz. Csak az a baj, hogy már rengetegszer próbáltam és sosem jött össze. Azért gondoljatok bele.. Egy év... Velem volt jóban, rosszban, felvidított ha rossz kedvem volt, lenyugtatott ha felhúztam magam, mindig itt volt hogy azt mondja, nem lesz baj. Itt volt, volt amikor sok, tényleg 3-4 órákat csak beszélgettünk (azaz akkor nyilván nem csinált semmi mást, csak velem társalgott), itt volt elmondani a napját, imádtam mosolyogni rajta, hallani hogy délután kel fel, hallani az ottani szörnyű körülményeket, a megdöbbentő igazságot. Komolyan egy könyvet tudnék írni. De ő is tudta az érzéseimet nagyon jól a végén. Volt amikor ki is csúszott a számon hogy szeretem... Nagy hiba, de ha elveszem a fejem, nem tudom megállítani magam. Imádtam ha ő is ezt mondta.Még azt is, amikor hajnal 3-kor majdnem szívinfarktust kaptam, mert elkezdett rezegni a telefonom, hívott.. nyilván tudta hogy nem veszem fel, facebookon várt, és azt mondta hogy sürgősen menjek egy géphez (telón nem tudok csetelni), hiába tiltakoztam, azt hittem valami baj van, és csak beszélni szeretett volna velem, csak elmondani hogy szeret. Azért ez mesébeillő, nem?

Így éldegéltünk egy évig, mint legjobb barátok, akik nem tudnak barátok lenni, és mind a kettejük érez valami őrültet a másik iránt. Csakhogy tényleg egy kicsit őrült volt.

Mindenkitől megkaptam, hogy milyen őrült vagyok. Hogy hagyjam abba. Anyukámnak nem is mertem róla beszélni, múltkor megemlítettem, azóta emlegeti, hogy veszélyeztetem a családom stb. Apukám is gyűlöl miatta. Mindenki fél. Hát, én pedig vakon bíztam benne, mondván egy év alatt kiismertem, tényleg ismertem azt az oldalát is amikor nincs magánál, még arról is beszélt kivel csetelt.

Na lányok, most jön a tanulság....

Egy év... bizalom... semmi jele hogy hazudna, minden jel arra mutat hogy szeret, találkozni szeretne, megtenné minden kívánságod, és semmi nem gyanús. Azt mondod ő más. Ő nem olyan mint a rémálmokban, rémtörténetekben. Nem olyan mint a filmekben a terrorista. Azt hiszed minden bizonyítékot megadott hogy ő nem olyan.

Ezt mind szép és jó, azóta lenyomtam neki vagy két monológot, de befejeztem én is örökre. Múltkor felmentem a facebookjára és vagy 3 új lányt követ, valamint egy lány minden képéhez: gyönyörű vagy, szerelmes idézetek stb. Most komolyan.... Ha egy évig együtt voltunk és tényleg szeretett volna, ha tényleg igaz, hogy nem kell neki senki más, senkivel nem csetelne, senkivel nem teszi ezt mégegyszer, akkor már egy másik lányon nyomulna? Én próbálom megmagyarázni magamnak, de a sors ismétlődését látom, látta hogy én nem jöttem be, és 3 nap múlva előről kezdené az egészet, pont úgy ahogy velem tette? Egyszerűen nem akartam elhinni, tényleg próbáltam védeni, hátha az a lány csak ez meg az, de azok a kommentek. Bárcsak sose néztem volna meg és élnék tovább a mesevilágomban.

Már sokszor megbántott, mégis ez ütött legjobban szíven.

De kívánom neki, hogy legyen boldog, felejtse el a marhaságaimat, kívánom hogy az a lány sokkal jobb legyen mint én, gyönyörű, okos, vicces stb. (kár hogy az a lány is kb. 15-nek néz ki). Sok szerencsét kívánok neki.

Szóval, kedves mindenki, egyedül azt sajnálom hogy az érzéseimet, a dolgokat amit senki más nem tud, csak kidobtam a szemétbe, egy fekete lyukba ejtettem. Nem fogom elfelejteni. Még mindig szeretem, és hiányzik. De muszáj beismernem, ő is "ugyan olyan" :'(

Csúnyán átvertnek érzem magam.

Nem mondom hogy nem beszéljetek ilyen fiúval, mert nem szeretnék általánosítani, és tényleg nagyon jó volt hozzám, de ne öljetek bele rengeteg érzést és ne öntsétek ki a szíveteket olyannak se, akiben a legjobban bíztok. Néha kaptok egy pofont.

Nem baj... Köszönöm ezt a rengeteg kommentet, hogy megpróbáltatok megvédeni ettől, és bocsánat hogy nem hallgattam rátok. Csak unatkozott... nem jöttem be, egy nap és jön a következő.. Ennyi voltam. Tanultam a saját hibámból. És soha többé nem csinálok ilyet. Bárcsak jött volna közben egy megmentő fiú.

Sosem ismerhettem meg jól egy embert. Azt hiszem ez kellett hogy felnőjek, egy egész év, az egész "sweet 16" évem ráment erre. Oké.. köszönöm Istenem a tanulságot.

De kívánom hogy legyen boldog, de azért legyen egy kis lelkiismeretfurdalása.

Bocsi a nagyon hosszú levélért. Iszonyúan megbántam mindent, legközelebb hallgatok másokra.

Így kell tönkretenni egy hiszékeny lányt...

Köszönöm neki utólag is

(És remélem még rosszabbul érzi magát hogy nem szitkozódó volt az utolsó üzenetem, csak olyan "hm, ez kib*** rossz, de csak légy boldog, én oké vagyok")