Lányok, nők! Mit éreztek, mikor visszautasítotok, lekoptattok egy férfit? Sajnálatot, szánalmat, vagy elégedettséget, hatalmat? Vagy semmit?

Többnyire kellemetlenül érzem magam, de sokszor teljesen érdektelen voltam/vagyok.

Egyszer elutasítottam egy havert (akivel közös társaságban a mai napig találkozunk és jól tudunk beszélgetni), akit amúgy kedveltem, jóképű is volt, csak megijedtem az egész gondolattól, hogy együtt legyek vele. Voltak bizonyos terveim akkor (amik azóta meg is valósultak), amikbe nő nem fért bele, illetve zavarba jöttem. Nagyon megörültem, amikor egy hónappal később láttam, hogy összejött egy lánnyal (azóta is együtt vannak), mert megérdemelte már akkor is, hogy legyen egy jó párkapcsolata.

Egyszer elutasítottam egy srácot, és olyan bűnös örömöt leltem benne, hogy az hihetetlen. Tudtam róla, hogy többször csalt meg másokat és hogy sokakkal bunkó volt, így olyan jó volt látni, ahogy látványosan csalódik, amikor nemet mondhattam neki.

Rengeteg függ attól, hogy kiről van szó és hogyan kezdeményezett, hogy előtte volt-e bármi közünk egymáshoz. A pillanatban főleg kínosnak érzem, utána pedig semmilyennek, nem hagy bennem nyomot. Aki normálisan közeledett, de nem érdeklődtem, annak szingliként is azt mondtam, hogy párom van, mert az tűnt a legkíméletesebb elutasításnak. (Aki ezt követően is próbálkozott, azt jóval bunkóbban küldtem el.)

Ilyesmi miatt ne legyél öngyilkos, több van az életben. Foglalkozz magaddal, a családoddal, a barátaiddal, a céljaiddal, a szórakozással. Tudom, könnyű ilyet csak úgy írni, pláne ha nem érint a probléma, de ne dobd el az egyetlen életedet magadtól ezért. Tényleg ne, mert sose tudhatod, hogy mit hoz a jövő.