Egy folyamatosan reinkarnálódó lélek 2 földi élet között milyen állapotban létezik/mi történik vele?

Igen jól gondolod, ha pontosítani szeretnénk hogy mi a jelenlét, akkor azt úgy lehetne megfogalmazni hogy a figyelem jelenléte, tehát a figyelem nélkül nincs semmi, álmunkban is a figyelmünk terében jön létre az álomvilág és minden amit éppen álmodunk, de ha megakarod fogalmazni hogy mi maga a figyelem, miből áll, akkor nem igazán lehet rá mondani semmit, anyagtalan üresség, formanélküli, ha a figyelem terében létre jön egy álomvilág, álomkarakterekkel és álomtesttel amivel azonosnak érezzük magunkat, az miből áll? Az is ürességből áll, egy képzet csupán, mégis míg álmodunk addig valósnak éljük meg az álmot, ezért van az hogy ha álmunkban üldöznek akkor küzdünk az életünkért, mert valósnak éljük meg a helyzetet. Felébredve az álomból, az ágy szélén ülve, pedig már teljesen egyértelmű hogy az álom az csak álom volt. Létezett az álom? Igen létezett. Valós volt az álom? Nem, nem volt valós. Akkor mi volt valós? A figyelem volt valós aminek a terében az álom létrejött, majd azonosság jött létre az álomkarakterrel. Tehát ott ülünk az ágy szélén felébredve az álomból és biztosak vagyunk abban hogy a test vagyunk, hiszen ekként létezünk már hosszú évek óta, és rengeteg mindent tapasztaltunk ez idő alatt, de a test is véget ér egyszer és tanúi leszünk a test halálának, azaz a figyelem marad csak megint, mindvégig a figyelmünk volt valós, de a figyelem az nem az álomkarakteré és nem az emberi karakteré, hiszen azok keletkeztek és elmúltak a figyelem terében, de a figyelem az időtlenül mindig jelen VAN.

Akkor nincs szellemi sík az anyagi világban? Ahogy az álomba se tudunk belépni ébren?

A test halálakor a figyelem jelenléte még itt időzik, aztán más tudatszintre/létsíkra kerül. A tudatszintek a létsíkok más néven, és valójában minden EGY tudaton belül létezik.

Akkor ez olyan mintha EGYvalaki minket álmodna. (Aztán akit szintén álmodik talan vki.)

Igen, az EGY álma minden, egyszerre vagyunk az álmodó és az álmodott, de az álmodó időtlen és öröklétű, az álmodott pedig mulandó. EGY figyelem terében keletkezik és múlik el minden, hasonlattal élve olyan ez mintha a figyelem terében figyelem folyamok keletkeznének amik gondolatokká sűrűsödnek és formát alkotnak, egy evolúciós történetet hoznak létre, egyszerű létformaként kezdenek és egyre komplexebb formákba "reinkarnálódnak", míg végül a kifelé áradó figyelem ami mindvégig kifelé kutatott, befelé nem fordul és a forrására nem ismer, ekkor véget ér a formával való azonoság és csak a figyelem tiszta jelenléte hatja át az embert, ezért is tanít minden igaz tan a jelenlétre. A fent leírtak elképzelésekbe vihetnek, de csak a jelenlétre próbálok rámutatni ami mindig VAGY. Amikor erre ráébredünk, akkor csak a szeretet marad.

Azért durva hogy egy vagyok azokkal is, akiket utálok, ki nem állhatok

Ezért írtam hogy gyenge példával élve, mert szavakkal eleve nem lehet leírni a létezést ami anyagtalan, ahol csak lét érzet van, lét-tudomás, vagyok érzet, ahol minden tulajdonságtól mentesség, függetlenség van, és pont ezért üdvösség, de ez az üdv nem egy állapot, mert akkor már függene valamitől. Szóval ezt így szavakkal körül írni nem lehet, és a hasonlatok is gyengék lennének rá. Ez olyan valami ami akkor van amikor már semmi nincs, de még mindig VAGY. Szóval értem amit írsz, és nem üdv állapotról írok.

Mondok egy elég komoly témát, ami sokak számára elég "véresen" hangzik. Elveszteni valakit, akit nagyon szerettünk. Egy családtagot, egy barátot, egy szerelmet. Manapság elég gyakorivá válhat. Olyan szintű traumát, hiányérzetet hagy maga után, amiből nem biztos hogy valaha fel tudunk állni. Eltűnik minden motiváció. Valaki túl sem éli! Nem képes már úgy élni az életét. A hiányérzetben nagyon nehéz visszatalálni az egységbe, a jelenlétbe. Az ember őrlődik, darabjaira esik szét. A kétség erősödik az egység hátrányára. Milyen vigasztalást ad ilyenkor a teljesség tudata? Hogy lehetek EGY azzal, akit már elveszítettem? Különben is a tudat, az üresség alatt egyfajta semlegességet, szenvtelenséget feltételezhetünk. Még ha nem is így van, valahogy meg akarjuk élni a szeretetet (szeretni és szeretve lenni, a szeretteink által). Hogyan képzeljük el az ürességet? Valóban "személytelen" a személytelen, vagy abban minden benne van? Az is, akit elveszítettem? Ezek emberi elme számára felfoghatatlan dolgok! Mi a gyógyír erre, ha valaki különösen érzékeny? Arról nem is beszélve, hogy a dualitás széttördeli az ilyen embert. Milyen menedéket találjon a dualitásból az egységbe vezető úton? Mi ad számára végső megnyugvást, ha nem a teljes összeomlást és halált választja?