Tényleg van lélek?

Nálam sincsen a bölcsek köve, ezért szándékosan fogalmazok úgy, hogy annyi közvetett bizonyítékot láttam hosszú éves során a létezésükre, ami engem abszolút meggyőzött, nem pedig tényként jelentem ki, hogy ezek léteznek.

Már azon sem lepődöm meg egy ideje, hogy ha ebben a rovatban felteszek egy kérdést normális hangnemben, mert szeretném megérteni a másik álláspontját, vagy hogy milyen információk alapján jutott el bizonyos következtetésre, vagy esetenként érdekel puszta kíváncsiságból, hogy milyen forrásból származik az az információ, amit megosztott, akkor van, aki egyszerűen csak válasz nélkül hagyja a kérdést (amivel nyilván semmi gond, mert válaszolni nem elvárás, hanem lehetőség), és van, aki – sosem tudom meg, hogy azért, mert nem szeretne vagy nem tud rá érdemben válaszolni, vagy valami más okból - azzal próbálja más irányba terelni a figyelmet és szót, hogy átmegy személyeskedésbe, pl. az értelmi képességeimre tesz megjegyzéseket - természetesen tisztelet a kivételnek, amire szerencsére sok példát láttam.

"Tudod az őszinte kérdésekre szívesen válaszolok, de amit te teszel, az nem az. Ne haragudj, de nem igazán tetszik a fellengzős stílus."

Én ezzel kapcsolatban akkor szereztem az első személyes tapasztalatot, amikor ennél a kérdésnél:

http://www.gyakorikerdesek.hu/ezoteria__reinkarnacio-es-karm..

egy - szerintem se nem bántó, se nem kötekedő, szándékom szerint udvarias hangnemben megfogalmazott kérdésemre (33. hsz.) ezt válaszoltad nekem:

"Majd ha megérted magadtól, hogy mit is írtam oda, válaszolok."

Valószínűleg van, aki ezt a megnyilvánulásodat bántónak és lekezelőnek érezte volna, mint ahogy régebben én is. Ma már nem, mert ilyenkor felteszem magamnak azt a kérdést, hogy egy ilyen megjegyzés vajon az én értelmi képességeimről, szövegértési készségemről szól-e, vagy valami egészen másról.

Nem vettem a szívemre, csak azért volt rossz érzés és egy kisebb csalódás, mert a korábban olvasott hozzászólásaid alapján szimpatikus voltál nekem, főleg azért, mert - ha nem is mindig 100 %-ban értettem egyet azzal, amit írtál, - láttam benned az együttérzést, jószándékot és a segíteni akarást, amikor tanácsokat adtál valakinek egy-egy problémája kapcsán.

Nincs bennem rossz érzés vagy neheztelés, azóta is legalább három hozzászólásodat értékeltem pozitívan, amivel alapvetően egyetértettem mind tartalmát, mind szellemiségét illetően, mert ha - a korábbiakkal ellentétben - nem tettem volna pusztán a nekem tett - nem éppen kedves - megjegyzésed miatt, akkor az egómat hagytam volna felülkerekedni a jobbik énemen.

Ha már „belekötésről” beszéltél, talán észrevetted, hogy - annak ellenére, hogy (legalább) ketten más állásponton vagyunk ebben a konkrét vitában, mint te, hat hozzászólásod mellett van ott a 100 %-os értékelés, ami csak úgy lehetséges, hogy egyikünk sem pontozta le a hozzászólásaidat pusztán azért, mert mi más meggyőződésen vagyunk.

Én meg már megszoktam ebben a rovatban, hogy még a többségével ellentétes véleményt sem kell leírni ahhoz, hogy lepontozzák a hozzászólásomat, elég, ha egy teljesen semleges hangnemű kérdést megfogalmazok. :-)

(Nem mintha érdekelne akár a saját, akár mások %-os értékelése, csak elég beszédesnek tartom ezt a nem egyszer és nem kétszer megfigyelt hozzáállást - főleg, amikor válasz vagy érvek helyett találkozik vele az ember.)

# 47

„Azt azért másoltam be, hogy minden szemszögből lehessen érzékelni azt, hogy nincs reinkarnáció. Főleg felvilágosításnak szántam, mert egyes, magukat pszichológusnak képzelő dilettánsok, akik elolvastak két könyvet, felháborító módon osztják itt az igét erről az előző életes maszlagról.”

Nem szeretném megbántani az érzéseidet, de abból, amit bemásoltál, illetve belinkeltél, nem az derül ki, hogy van-e reinkarnáció vagy nincs, pusztán az, hogy valaki, aki eredetileg az anglikán egyházban konfirmált, egy buddhizmus irányába tett komoly kitérő után visszatért a keresztény hitre, mert számára elfogadhatóbbak és vonzóbban voltak annak tanításai, illetve az, hogy egy magyar asztrológus, aki hisz a lélekben, a „karmikus meghatározódásokban", az emberi aurában és energiatestben, valamint a „felső asztrális és felső mentális dimenziókban”, arra a következtetésre jutott, hogy nem minden lélek reinkarnálódik, csak bizonyos lelkek bizonyos körülmények között.

De nyilván te is tiszában vagy azzal, hogy az, hogy valóban létezik-e reinkarnáció, egyáltalán nem azon múlik, hogy hányan hisznek benne és hányan nem.

Megkérdezhetem, hogy miből vontad le azt a következtetést, hogy itt bárki "pszichológusnak képzeli magát" azok közül, akik nem veled értenek egyet ebben a kérdésben?

Milyen végzettségűnek kell lenni szerinted ahhoz, hogy valaki abban a témában, hogy létezik-e a lélek és reinkarnáció, ne „dilettánsként” mondhasson véleményt? Ha létezik ilyen végzettség, te magad rendelkezel vele?

Tényleg úgy érzed, hogy amit te teszel, az „felvilágosítás”, akik pedig a másik álláspontot képviselik ebben a kérdésben, azok „felháborító módon osztják az igét az előző életes maszlagról”?

Nem vagy köteles toleranciát tanúsítani több száz millió embert hitével vagy vallásával kapcsolatban, és nem vagy köteles tisztelettel beszélni azokról, akik a tiédtől eltérő meggyőződésre jutottak valamilyen okból egy világnézeti kérdésben, de szerintem – az általad leírtak fényében - érdemes lenne egy őszinte pillantást vetned arra kérdésre, hogy mennyire vagy objektív, elfogulatlan és igazságos, amikor engem kritizálsz azokért a hozzászólásaimért, amikben – szerinted – „belekötök mindenbe”, miközben én soha nem tettem azt, amit te: nem jelentettem ki, hogy valamiben nekem van igazam, nem jelentettem ki, hogy amiben én hiszek, az létezik, soha nem írnék le olyat, - de még csak a gondolataimban sem fordul meg olyasmi, - hogy aki az én véleményemmel vagy meggyőződésemmel nem ért egyet, az „maszlagról osztja az igét”, és nem emlékszem rá, hogy valaha is bántóan vagy tiszteletlenül beszéltem volna más hozzászólók személyéről vagy mások hitéről – vagy akár csak negatív tartalmú jelzőkkel minősítettem volna őket.

# 42

Részemről sem a buddhista, sem a hinduista reinkarnáció felfogásról nem írtam. Tisztában vagyok vele, hogy van eltérés ebben a tekintetben is a két vallás között, mint ahogy azzal is, hogy a világ sok már kultúrájában megfigyelhető a reinkarnációba vetett hitt (többek között a germán és kelta kultúrában, valamint az ókori görögöknél is – a reinkarnáció tanát hirdette pl. Pitagorasz és Platón), de nem szántam időt arra, hogy a komolyabban tanulmányozzam, hogy a reinkarnációról vallott különböző felfogások, hitrendszerek miben térnek el, és miben egységesek.

Erről itt olvashatsz egy nagyon rövid áttekintést, ha érdekel:

[link]

Nagyon gyakorlatias felfogású és beállítottságú voltam világ életemben, ezért amíg az ilyen jellegű kérdésekben nem látok kézzelfogható bizonyítékot, és nem tapasztalok meg valamit a saját bőrömön, addig nekem minden ilyen elképzelés pusztán hitrendszer, ami vagy igaz, vagy hamis. Mások hitét, vallási meggyőződését és világképét tiszteletben tartom, függetlenül attól, hogy mire alapozzák, de én nem tudnék pusztán azért hinni valamiben, mert sokan mások hisznek benne, mert régóta hisznek benne emberek, vagy mert egyesek azt állítják, hogy láttak már rájuk valamifajta bizonyítékokat.

Az elmúlt 17 évben jónéhányszor szembesültem olyan jelenséggel, ami sem az addigi hitemmel, világképemmel nem fért össze, sem a jelenleg elfogadott természettudományos ismereteinkkel nem voltam rá képes elfogadható magyarázatot találni.

Ha mások – általad olvasott vagy hallott - tapasztalatai nincsenek összhangban a világképeddel, könnyű az objektivitásukat, megfigyelőképességüket, józan ítélőképességüket vagy a szavahihetőségüket – netalán akár az épelméjűségüket - kétségbe vonni.

Amikor viszont te magad látsz, illetve tapasztalsz meg ilyen dolgokat, akkor két lehetőséged van: homokba dugod a fejed, amíg a jótékony feledés homályába nem vész az élmény, mert ragaszkodsz a világ működéséről alkotott képedhez, amire bizonyos értelemben felépítetted az addigi életedet, vagy a rögösebb utat választod, és nekiállsz nyitott elmével kutakodni bizonyítékok után kutakodni pró és kontra, felvállalva annak a lehetőségét, hogy az addigi nézeteidről kiderül, hogy nem a valóságra épülnek.

Nekem hosszú ideje zajlik az életemben az a folyamat, aminek során azzal szembesülök újra meg újra, hogy bizonyos kérdésekben a saját addigi nézeteim egy része nem más, mint hamis hitrendszer. Ennek a felismerése és beismerése nem mindig könnyű feladat, – főleg eleinte - ugyanakkor egy nagyon örömteli és felszabadító folyamat.

Négy és fél éve használok egy olyan terápiás módszert, ami a lélek és a reinkarnáció létezésén alapul, és rengetegszer tapasztaltam meg, hogy igen hatékonyan működik, függetlenül attól, hogy milyen életterületen tapasztalt nehézség, kihívás, visszatérő probléma stb. megoldására használom akár a saját életemben, akár azért, hogy másoknak segítsek, és olyan jellegű, illetve olyan mértékű pozitív változásoknak voltam vele tanúja újra meg újra, amiben korábban nem tudtam volna hinni sem. (És őszintén megmondhatom, hogy ha korábban más számolt volna be hasonló tapasztalatokról, kételkedtem volna az igazmondásában, még ha udvariasságból nem is mondtam volna ezt a szemébe.)

Emellett kíváncsiságból több alkalommal kipróbáltam két másik olyan módszert is, ami ugyanígy a lélek és a reinkarnáció létezésén alapul, és látványosan működtek azok is.

Az ezeknek köszönhetően látott eredmények, változások kapcsán eleinte kíváncsiságból, aztán önmagam szórakoztatására számolgattam esetek sorát vizsgálva, hogy matematikailag mekkora valószínűsége lenne annak, hogy mindezek a puszta véletlennek betudhatóan következzenek be.

Ha nem olvastam volna számos különböző, általam megbízhatónak ítélt forrásból rengeteg, és egymással teljes harmóniában lévő, egymással szépen összecsengő közvetett bizonyítékot a lélek és a reinkarnáció létezésére, már önmagukban az ezekkel a terápiákkal szerzett személyes tapasztalatok is teljesen meggyőzőek lennének számomra.

Nyilván személyiség és beállítottság kérdése, hogy ki milyen irányból közelít ezekhez a világnézeti kérdésekhez, de számomra minden személyesen látott, kézzelfogható bizonyíték vagy személyesen megélt megtapasztalás százszor többet ér, mint a papírra vetett elméleti fejtegetések, vallási dogmák vagy teológiai eszmefuttatások. Nekem ebben a kérdésben is a „menj és tapasztalj” hozzáállás vált be.

Nem érted, hogy a regressziós hipnózis NEM !!! az előző élet feltárására való???

"Ha az ember egy látszólag legyőzhetetlen akadály elé kerül, meghátrál, szakkifejezéssel élve: regrediál. Visszakapcsol azokra az időkre, amikor hasonló helyzetben volt, és megpróbálja az akkor sikeres eszközöket újra alkalmazni. De az ifjúság hasznos eszközei az öregkorban semmit nem érnek. Segített-e azon a bizonyos amerikai üzletemberen, hogy visszatért korábbi munkájához? Nem segített semmit. Ezért a regresszió továbbmegy a gyermekkorba (ezért lesz gyerekes sok öreg neurotikus), és végül pedig egészen a *gyermekség előtti korba. Első hallásra ez igen kalandos állításnak látszik; a valóságban azonban ez nemcsak logikus, hanem nagyon is lehetséges.

Fentebb rámutattunk arra a tényre, hogy a tudattalannak két rétege van: a személyes és a kollektív tudattalan. A személyes réteg a legrégibb infantilis emlékekkel véget ér; a kollektív tudattalan azonban a preinfantilis kort is magában foglalja, azaz az ősök életének maradvá­nyait."

* A "gyermekség előtti kor" nem egyenlő az előző élettel!

=> Az ember, ha csak egy nüansznyi információt is képes örökölni az őseitől, akkor azok az információk az elmében (is) tárolódnak.

--> Ezeket az információkat, adatokat lehet felszínre hozni.

--> Nem a saját "előző élet", hanem az ősök emlékei.

--> Amit hipnózis alatt bemondanak előző élet gyanánt (sztorik, élettörténetek, idegen nyelven való megnyilvánulás, stb...), az mind öröklött információ egy másik ember életéből.

!!! Aki ezt előző életnek tulajdonítja, annak hitbéli és vallási okai vannak. --> DE az már csak mitológia!

+ A mai világban, az előző élet létezését elhitetni , reklámozni, hagyni hogy elhiggyék, nagyon jól jövedelmező, virágzó üzlet.

"Nem a saját "előző élet", hanem az ősök emlékei."

"Amit hipnózis alatt bemondanak előző élet gyanánt (sztorik, élettörténetek, idegen nyelven való megnyilvánulás, stb...), az mind öröklött információ egy másik ember életéből."

Az idézet, amit bemásoltál a hozzászólásodba a fenti véleményed alátámasztására, az 1875-ben született Carl Gustav Jung 'Bevezetés a tudattalan pszichológiájába" c. könyvéből származik.

Van, aki számára - hozzád hasonlóan - teljesen hihető, amit Jung ír, vagyis hogy amikor akár regressziós hipnózisban, akár mély meditatív állapotban olyan - jellemzően fizikailag és/vagy érzelmileg traumatikus élményeket él át valaki, amit ő egy előző életben valóban átélt esemény a tudatalattiból felbukkanó emlékeként él meg és értelmez, és ráadásul jellemzően születik benne egy felismerés arról, hogy milyen (lehetséges) összefüggés van eközött a "tapasztalat" és egy jelen életében fenálló testi/lelki/pszichés problémája között, akkor az valójában nem az, aminek ő, illetve egyes pszichiáterek és pszichológusok értelmezik, hanem valamelyik őse által sejtszinten átörökített emlék, ami a kollektív tudatalattijából módosult tudatállapotban felhozott információ.

Az általad a 60. hsz-ban belinkelt Birtalan Balázs, aki regressziós hipnózissal fogalkozik, megint másként értelmezi ezeket az élményeket; szerinte az ezekben megjelenő dolgok pusztán szimbólumok.

Számomra igen meglepő az az állítása, miszerint "Daubner Béla sok évtizedes tapasztalata alapján azt mondja: aki hipnózisban „visszamegy előző életébe”, arról mindig az derül ki, hogy király volt vagy úrhölgy – érdekes módon soha nem az, hogy cseléd vagy paraszt."

Dr. Daubner Béla pszichiáter, pszichoterapeuta, a Magyar Pszichiátriai Társaság alapító tagja, akinek a szakmai életútja itt olvasható:

[link]

Tudomásom szerint a legismertebb név a regressziós hipnózist alkalmazó magyar psziciáterek között, és köztudottan hisz a reinkarnációban és a karmában. (A Youtube-on is megtekinthetők olyan videói, amiben az ezekkel kapcsolatos nézeteiről beszél.)

Azért meglepő számomra Birtalan Balázs fent idézett állítása, mert egyetlen olyan embert ismerek személyesen, aki járt Daubner Bélánál regressziós hipnózison, és neki egy olyan előző életének a traumatikus emlékei jöttek fel, amikor fiatalon meghalt a második világháborúban, német katonaként egy hadifogoly táborban - fagyhalál vetett véget az életének hosszas szenvedés után.

Annak ellenére, hogy Birtalan Balázs szerint mindaz, amit ilyenkor a páciensek valós előző életbeli tapasztalatnak élnek meg, pusztán "szimbólumok, mint Margit néni meg a sárkány", ezt a 45 év körüli férfit a saját elmondása szerint nagyon megviselte lelkileg, amit filmszerű jelenetekként "látott", illetve fizikai érzetek és érzelmek szintjén "átélt" hipnózisban. Több hónap alatt tudta teljesen feldolgozni ezt a tapasztalatot, szerinte ott és akkor megértett valami összefüggést azzal kapcsolatban, hogy miért azt választotta, hogy Magyarországon születik meg a következő inkarnációjában, és - számára is hihetetlen módon - ezt követően gyakorlatilag szinte egyik napról a másikra megszűnt egy olyan, hosszú ideje fennálló egészségügyi panasza, amit a hideg téli időjárás váltott ki évről évre huszonéves kora óta.

Visszatérve a "mindenki király volt vagy úrhölgy", meg "mindenki érdekes mód valami izgalmas dolog volt regresszióban" gondolatokra, mivel évekkel ezelőtt érdekelt ez a téma, három olyan pszichiátertól, illetve pszichológustól olvastam el összesen hét, konkrét esettanulmányok hosszú sorát tartalmazó könyvet, akik több évtizede használják a regressziós hipnózist, és azok alapján én pont fordított tapasztalatokkal szembesültem - konkrétan egyetlen esetre sem emlékszem, amikor bárki olyat élt volna meg, hogy valaha valami uralkodó lett volna, vagy valami egyéb nagyon különleges személy.

Próbáltam ilyet felidézni, de talán egyiptomi papnő a "legextrább", amire emlékszem.

Nemrég egy hasonló kérdésnél, amikor valaki ugyanezt állította, ugyanerre az idézetre hivatkozva, elővettem közülük két könyvet, és ezeket a "mindenki király volt vagy úrnő" típusú életeket találtam az esettanulmányokban:

Dán parasztlány, aki egy mocsárba fulladt bele valakik elől menekülve.

Lakatos egy New-Englandi farmon.

Istenfélő, nyomorban tengődő parasztcsalád gyermeke Kentuckyben, akinek az apja alkoholista lesz az anya halála után.

Fiatal nő, aki súlyos égési sérüléseket szenvedett egy sziklaszirtől lehuzant autóban.

Egy árvaházban felnőtt chicagoi prostituált.

Egyiptomi kézműves.

Rab egy spanyolországi pincebörtönben.

Fogságba esett angol pilóta a 2. világháborúban.

Egyetemi tanár.

Harmincévesen megözvegyül anya, aki három gyereket nevel egyedül.

Egyetemista Párizsban.

Viking harcos. (Ennek az esetnek az egyik érdekessége, hogy a páciens hipnózisban azt az utasítást kapta, hogy fonetikusan írja le az elhangzott párbeszédeket. Leírt 22 szót, illetve szókapcsolatot, amit egymástól függetlenül dolgozó norvég, illetve izlandi nyelven beszélő nyelvészek beazonosítottak. Közülük tíz ónorvégül volt, (ezt beszélték a vikingek, és ebből alakult ki a modern izlandi nyelv), a többi pedig szláv nyelveken. A szavak többsége a tengerhez kapcsolódott valami módon (pl. vihar, jéghegy, öböl, jégtábla, nyugodt idő).

A többi előkelő és "izgalmas" élet:

Fogyatékos kislányát egyedül nevelő anya.

Egy varrodai tűz miatt füstmérgezéstben meghalt fiatal nő.

Egy fazekas lánya az ókori Rómában.

Egy a mongolok által feldúlt falu lakója.

Észak-amerika indián nő, aki növényekből készült főzetekkel gyógyít.

Egy spanyol erődöt ostromló angol katona, aki egy föld alatti járaton át bejut az erődbe, ahol aztán lemészárolják a társaival együtt.

Szifiliszes beteg, akit egy szegények kórházában ápolnak a haláláig.

Egy szegény család legkisebb gyermeke, akit a szülei kényszerítenek a papi pályára, pedig nem akarja elhagyni a kedvesét.

Egy ír asszony, akinek a férje agresszív lesz, ha iszik és őt vádolja azért, mert elvetélt a fiú gyerekükkel, de aztán a férjet mellbe szúrják egy kocsmai verekedésben.

Egy észak-afrikai törzs harcosa.

Spanyol tengerész, aki váltólázban hal meg az Újvilágban.

Egy lány, aki egy szegény család tanulatlan gyermekeként egy hegyvidéki hágó mellett él valahol, kereskedők lovait és öszvéreit ápolja egy istállóban, majd 16 évesen meghal tüdőgyulladásban.

Ez a hétből két könyv "termésének" egy része, nem szelektáltam őket, és nem hagytam ki előkelőbb, különlegesebb életeket a felsorolásból.

Szerintem a fenti sorsok elég távol állnak a királyi és úrhölgyi életektől.

De lehet, hogy azok közül, akit Daubner Béla vitt regressziós hipnózisba több évtized alatt, valóban mindenki király vagy úrhölgy volt előző életében, - vagy abban, amit annak vélt - leszámítva az én ismerősömet, akinek csak egy világháborúban odaveszett német katona sorsa "jutott". El is hinném a fenti állítást, ha maga Daubner Béla írta volna le valahol, nem pedig valaki más a saját elméletének az alátámasztására.

Mára már elég komoly irodalma van annak, hogy előző életes regressziós hipnózis alkalmazásával pszichiáterek, pszichológusok és hipnoterapeuták világszerte páciensek ezreinél értek el rövid idő alatt látványos eredményeket (többek között fóbiák, szorongás, irracionális félelmek, depresszió, kényszerbetegségek, függőségek és pszichoszomatikus betegségek esetén), sokszor olyan pácienseknél, akiknél a megszokottabb, "hagyományosabb" terápiás módszerek nem tudtak eredményt felmutatni hosszú hónapokon, esetenként akár éveken át folytatott rendszeres terápiás ülésekkel sem.

Akit esetleg érdekel ez a téma, annak a következő könyveket tudom a figyelmébe ajánlani:

dr. Michael Newton: Lelkünk útja (4 kötete jelent meg, mindenképpen sorban, az elsővel kezdve érdemes olvasni őket, mert egymásra épülnek.)

Dr Brian Weiss: Életek, mesterek / Mesterek üzenetei / Lélektársak

Dr. Joel L. Whitton - Joe Fisher: Létköz

Dr. Michael Newton könyvei egyébként kevésbé az előző életekkel foglalkoznak, sokkal inkább azzal, hogy - a hipnózisban levő páciensek beszámoló szerint - mi történik a lélekkel két inkarnáció között, a "köztes létben".

A könyv szerzője pszichoterápiából doktorált, klinikai pszichológusként és hipnoterapeutaként dolgozott, a saját bevallása szerint nem vallásos, és a praxisa elején teljesen szkeptikusan, illetve elutasítóan viszonyult az előző életek lehetőségének gondolatához, és ragaszkodott a hagyományos terápiás módszerekhez.

Aztán miután több páciensével előfordult, hogy hipnózisban nem csak a jelen életben, kora gyermekkorig mentek vissza időben egy adott probléma gyökeréhez, hanem olyan (többségében fizikailag és érzelmileg traumatikus) tapasztalatokig, amit ők előző életbeli történésként éltek meg és írtak le, és ennek hatására - vagy mondjuk azt a tárgyilagosság kedvéért, hogy ezt követően - krónikus fájdalmakból, szorongásból, depresszióból, pánikbetegségből vagy jelen életbeli eseményekkel nem magyarázható fóbiás félelmekből gyógyultak ki meglepő gyorsasággal, akkor ő is kezdett fokozatosan nyitottabbá válni az iránt a lehetőség iránt, hogy ezek talán mégis lehetnek előző életek emlékei.

Szakemberként ugyanis tisztában volt azzal, hogy fantáziának, hallucinációnak, álomnak, esetleg már elfeledett, a tudatalattiból felszínre hozott könyv v. film élményekből merítkező képsoroknak nincsen ilyen terápiás hatása.

Aztán egyszer egy remek hipnózisalanynak bizonyult hölgy kezelése közben Dr. Newton - saját bevallása szerint egy szerencsés véletlennek köszönhetően abba a felfedezésbe botlott, hogy a hipnotizált személy "lelki szemén" keresztül bepillantást lehet nyerni a köztes létbe, vagy életek közötti létezésbe, és az oda "visszavitt" páciensek be tudtak számolni arról, hogy mi történt velük a fizikai halálunk és a következő inkarnáció között; hogyan hagyja el a lélek a halál után a fizikai testet, hogyan zajlik le egy másik létsíkra való „vándorlás”, ott hogyan találkoznak azokkal, akik a mi megfogalmazásunkban az ő korábban elhunyt szeretteik, utána hogyan "értékelik ki" a lelkek a spirituális segítőik, vezetőik segítségével az utolsó, földön leélt életüket, majd egy idő után hogyan választják ki, tervezik meg a következő „leszületés” előtt a leendő életük főbb körülményeit, fontos szereplőit és próbatételeit úgy, hogy azok a legjobb lehetőséget biztosítsák a fejlődéshez, a következő inkarnációban megoldandó életfeladataik megvalósításához.

Az első kötetben 29 esettanulmány van, amit a páciensei regressziós hipnózis ülései során (az ő engedélyükkel) készült hangfelvételek (időnként rövidített) leírása. Az első néhány esettanulmány onnan kezdődik, amikor időben odáig viszi vissza a pácienseit, amikor előző életükben meghaltak, vagy haldokoltak; az ezt követő leírások egy darabig még nagyon hasonlítanak arra, amiről halálközeli élményt átélt túlélők beszámolnak, és ez után jönnek a „szellemvilágban” megtapasztalt élményekről szóló beszámolók.

A szerző azt írja, hogy az ő számára (a rendkívül hatékony és gyors terápiás eredményeken túl) az volt a legmeggyőzőbb bizonyíték arra, hogy ezek valóságos, létező tapasztalatok, nem pedig az emberi fantázia szüleményei, hogy a több évtizedes praxisa során kezelt rengeteg páciens között volt nagyon sokféle ember, és annak ellenére, hogy a különböző vallású, illetve világnézetű embereknek nyilván teljesen más elképzelése és "elvárása" van arról, hogy mi vár rá a halál után, a beszámolóik lényegében teljesen egységes képet festettek a halál utáni folyamatokról és a túlvilágról.

Ezt írja egyik könyve bevezetőjében:

"A sok pácienstől származó, rendkívül hasonló élménybeszámoló ellenére folyamatosan próbáltam ellenőrizni állításaikat, és igazolni a lélek funkcionális tevékenységét. A kutatás rendkívül lassú volt, de eseteim számának nőttével végül kirajzolódott előttem egy modell arról az örök világról, ahol a lelkünk él. A szellemvilággal kapcsolatban olyan gondolatokra bukkantam, amelyek a Földön élő lelkek által vallott egyetemes igazságokat is tartalmaznak. Éppen az a tény győzött meg klienseim állításainak hihetőségéről, hogy a nálam járt igen sokféle ember egybehangzóan ugyanezekről az igazságokról szólt. Egyetlen egyházhoz sem tartozom, tehát nem vagyok vallásos, kutatásom eredményeként mégis azt találtam, hogy halálunk után olyan helyre érkezünk, ahogy gondosan irányított rend uralkodik, és csodálattal ismertem fel, hogy életünk és az életünk utáni időszak történései mögött hatalmas tervszerűség húzódik meg."

A hátsó borítón olvasható néhány vélemény a könyvről:

„A lelkünk útja I. az utóbbi évek első, valóban új metafizikai információt nyújtó írása. Ez a könyv alapmű azok számára, akik tudni akarják, mi várja őket a túlparton.” (Dick Sutphen amerikai író)

Az Ön könyve értelmet adott az életemnek. Úgy spirituális, hogy közben nyoma sincs benne a vallási dogmatizmusnak. (Vicki, Amszterdam)

Az Ön könyve olyan mélyen érintett meg, mint egyetlen más mű sem. (Joti, Isztambul)

Az Ön könyve összehasonlíthatatlanul többet mond el a szellemvilágról, annak törvényeiről és folyamatairól, mind bármilyen eddigi mű. (Madole, Hawaii)

A Lelkünk útja I. olyan klasszikus mű, amelynek minden könyvtárban ott a helye. Kíváncsi vagyok, vajon sejti-e, hány szívet érintett meg vele. (J. C., Dublin)

Dr. Brian Weiss, a Yale Egyetemen a pszichiátria tanszékének vezetője évtizedek alatt több ezer páciensénél alkalmazott regressziós hipnózist.

Én mind a három, magyarul megjelent könyvét nem csak elgondolkodtatónak találtam, hanem lebilincselően izgalmasnak, olvasmányosnak is.

A legelső könyvében leírja annak a Cathrine nevű páciensének a történetét, akinél másfél év alatt nem tudott eredményt elérni hagyományos terápiás módszerekkel, és akinek a hipnoterápiás kezelése során először szembesült azzal, hogy amit a páciens hipnózisban felidézett, miután azt az utasítást kapta, hogy menjen vissza időben a problémája gyökeréig, talán lehet előző élet emléke - annak ellenére, hogy a lélekvándorlásban sem a hívő katolikus páciens, sem ő, mint pszichiáter egyáltalán nem hitt, ráadásul erősen kételkedett a halál utáni életben, a testen kívüli élményekben és az ehhez kapcsolódó jelenségekben.

A könyvből begépelni ezt a részt hosszú lenne, de megtaláltam letölthető pdf formátumban a neten, és a következő hozzászólásomba bemásolom az erre vonatkozó részt.

"Van-e lélekvándorlás?

A lélek létezésének hite még a vademberek fejében született meg, olyan jelenségek hatására, mint például az álom. A lélek halál utáni vándorlásának gondolata magától adódott, ha egyszer a lélek fogalma kialakult. Hiszen valamit kellett a lélekkel kezdeni, ha a test elpusztult; kézenfekvő gondolat volt, hogy az ilyen hontalan félek egy állatba, fába, kőbe vagy másik emberbe költözik.

A népmesékben is ott él ez a hit. Arany János versének boszorkánya, Vörös Rébék, halála után például varjúvá változott: "Egy varjúból a másikba / Száll a lelke vég né'kül..." Ma is vannak primitív népek, akik azt képzelik, hogy a törzs elhalt öregjeinek lelke nem megy veszendőbe, hanem az újszülöttekbe költözik, s ezért az újszülöttek megkapják az öreg nevét is. Ennek a hitnek a gyermekek nem kis hasznát látják, mert olyan tisztelettel bánnak velük, mintha valóban az elhunyt öregekkel s nem gyermekekkel bajlódnának a szülők. A társadalom fejlődése, az osztályok kialakulása, rendekre, kasztokra tagozódása a lélekvándorlás hitének alakulására is rányomta bélyegét. A buddhizmus például azt tanítja, hogy a lélek a halál után újjászületik, s minden egyes ember sorsa előző életében elkövetett jó és rossz cselekedeteiért szolgáltat igazságot.

Ez a nézet a spiritiszták között újra megjelent. Vannak akik azt hirdetik, hogy a lélekvándorlás folytonos tökéletesedéssel jár, a lélek minden újjászületéssel mintegy magasabb osztályba lép. Az ilyen nézetek természetesen csak arra jók, hogy türelemre és megnyugvásra biztassák a szenvedőket és elnyomottakat. Hiszen eszerint minden baj csak büntetés, vezeklés. A halál a szegényeket is azzal kecsegteti, hogy mint gazdagok fognak újjászületni. A lélekvándorlás biztosítja a társadalmi ranglétrán az emelkedést.

A lélekvándorlás tehát vallásos, babonás képzelődés csupán, melynek semmi valóságos alapja sincs."

(persze a valódi buddhistáknál sincs, mint az már kiderült, de az most nem lényeg)

# 74

"A lélekvándorlás tehát vallásos, babonás képzelődés csupán, melynek semmi valóságos alapja sincs."

A te meggyőződésed szerint, meg rengeteg más emberé szerint nincsen valóságalapja. Mások meggyőződése szerint pedig van.

Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy mire alapozza a világképét, hitét, nekünk, többieknek pedig szerintem illik tiszteletben tartani azt, függetlenül attól, hogy mit gondolunk róla - mindaddig, amíg másoknak nem ártanak.

Ettől függetlenül egy buddhistának egész nyugodtan a szemébe is mondhatnád, hogy "a lélek létezésének hite még a vademberek fejében született meg" pl. álmok hatására, és hogy amiben hisz (illetve amit megtapasztal mély meditatív állapotban), babonás képzelődés csupán, melynek semmi valóságos alapja sincs." Mosolyogna egy jót, és nem kéne olyan reakciótól tartanod, mintha ugyanezt esetleg egy fundamentalista kereszténynek, ortodox zsidónak vagy hithű muzulmánnak mondanád.

Nekem nagyon rokonszenves a dalai lámának az a - jó értelemben vett - alázata, amivel egyszer úgy fogalmazott arról, amiben ők Tibetben hisznek, hogy "a mi hitrendszerünk".

Te azzal a gondolattal vagy békében, hogy a reinkarnáció babona. Mások azzal, hogy valóság.

Mivel én nem a vallási tanítások irányából kerültem közel ehhez a témához, hanem olyan, személyesen átélt tapasztalatok miatt, amikre természettudományos érdeklődéssel, beállítottsággal és végzettséggel egyáltalán nem tudtam a materialista világképpel összeegyeztethető magyarázatot találni, számomra nagyon érdekes volt olyan orvosok, pszichiáterek és pszichológusok vallomását elolvasni arról, hogy ők hogyan élték meg, amikor - többek között, de nem kizárólag - általuk végzett regressziós hipnózis kapcsán életükben először szembesültek azzal, hogy valami olyan jelenségnek a tanúi, ami nem fér össze a tudományos világképükkel, ismereteikkel és meggyőződésükkel.

Elgondolkodtatónak találtam, ahogy többen leírták részletesen egyrészt azt, hogy az egyre több közvetett bizonyíték hatására hogyan kérdőjelezték meg és értékelték át fokozatosan korábbi, abszolút elutasító hozzáállásukat, másrészt azt, hogy milyen komoly dilemmát jelentett számukra annak a döntésnek a meghozatala, hogy - vállalva az őket érő támadásokat és kritikát - nyilvánosan felvállalják a nézeteiket, és adott esetben könyvet írjanak róla a saját esettanulmányaikra építve.

Mielőtt bárki félreértené, nem gondolom, hogy attól, hogy a pszichiátria vagy a pszichológia terén képzett szakemberek, tévedhetetlenek, és mindenből törvényszerűen helyes következtetéseket vonnak le.

Mindenesetre az általuk megosztott tapasztalatok nagyon egybevágnak egyrészt egymással, másrészt Dr. Ian Stevenson kutatásainak az eredményeivel, aki több, mint ezer kisgyerek előző életre vonatkoző spontán "visszaemlékezését" vizsgálta tudományos igényességgel, harmadrészt klinikai halál során halálközeli élményt megélt páciensek beszámolóival, továbbá azzal, hogy nagyon sok ember tapasztalata alapján hatékonyan működik többféle, a lélek és a reinkarnáció létezésén alapuló - a regressziós hipnózistól merőben eltérő hatásmechanizmusú - metafizikai síkon ható terápiák.

Visszatérve az előző életes regressziós hipnózisra, számomra elég meggyőzőnek tűnik a terapeuták azon érve, hogy azok az élmények, amit a pácienseik előző életben ténylegesen átélt eseményekként élnek meg és írnak le hipnózisban, teljesen koherensek, logikusan illeszkednek egy időrendi sorrendbe, jellemzően ok-okozati összefüggést mutatnak valemely jelen életbeli problémájukkal, ami miatt terápiás segítséget kerestek, és ráadásul azután, hogy hipnózisban felhozzák ezeket a tudatalattiból, tudatosítják az összefüggést a mostani életükkel, meglepő gyorsasággal javul az állapotuk, olyankor is, amikor más terápiák hosszú idő alatt sem hoztak elmozdulást.

Több ilyen szakembertól olvastam az az álláspontot, hogy a tapasztalataik szerint ezek a "történések", amit a páciensek előző életbeli eseménynek élnek meg fizikai és érzelmi szinten, túlságosan koherensek, életszerűek, és - életek láncolatát követve - túlságosan logikusan illeszkednek egymáshoz, ahhoz, hogy puszta fantáziának, esetleg álomnak vagy a kollektív tudatalattiból előhívott információknak lehessen őket tekinteni, a hipnózisban átélteket követő gyógyulásokat pedig - a sokadik páciens esetét látva - reálisan nézve nem lehet pusztán véletlen egybeesésnek tulajdonítani.

Lehet, hogy valaki számra hihető a jungi magyarázat, ami mindezt az őseinktől örökölt kollektív tudattalannal magyarázza. Lehet, hogy én vagyok földhözragadt, de én valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy egy európai ember (akinek generációkra visszamenőleg nincsen tudomása ázsiai felmenőkről) hipnózisban azért tudjon értelmes, és az általa filmszerűen látott eseményekhez tartalmilag illeszkedő mondatokat elmondani - a számára a jelen életben ismeretlen - kínai nyelven, mert valamelyik ősétől átöröklődött a kínai nyelvtudás a DNS-ébe kódolva.

Van bárkinek tudomása arra utaló bizonyítékról, hogy ha magyar anyanyelvűként valaki megtanul pl. angolul és spanyolul, kimutatható szerkezeti változás történik ennek hatására a DNS kromoszómáiban?

Az általam megélt élmények is bekódolódnak valahogy a DNS-embe, és valamelyik leszármazottam egyszer majd visszanézheti életem egy-egy epizódját módosult tudatállapotban, ha előhívja a kollektív tudatalattijából?

Visszatérve a pszichológusok, illetve pszichiáterek "vallomásaira", Dr. Michael Newton őszintén leírta a "Lelkünk útja" c. könyvsorozatának első kötetében, hogy mekkora szakmai és emberi dilemmát élt meg, amikor már sok évi munkája, több száz órányi hipnoterápiás ülés hanganyaga, rengeteg páciens esettanulmánya állt már rendelkezésre annak bizonyítására, hogy rendkívül eredményesen működik az előző életes, illetve a köztes létbe bepillantást engedő regressziós hipnózis terápiás módszerként, de pontosan tisztában volt vele, hogy ha valamilyen formában publikálja az eredményeit, milyen megdöbbent, elutasító reakciókra, támadásokra és várhatóan szakmai "megkövezésre" és kiközösítésre számíthat a pszichiáter- és pszichológus társadalom részéről.

Egyre nyomasztóbb lelki teherként nehezedett rá, hogy olyan tudás és tapasztalatok birtokában van, ami még több embernek segíthetne, ha nyíltan fel merné vállani a meggyőződését, és persze vele együtt az előre borítékolható kritikát és támadásokat a szakma részéről.

De aztán leírta azt is, hogy - nem kis meglepetésére - a várható negatív reakciók mellett számos praktizáló kollégájától kapott olyan levelet, amiben elismerésüket, és egyben köszönetüket fejezték ki neki azért, amiért felvállalta a nézeteit és a nyilvánosság elé állt, és megírták neki, hogy a munkájuk során ők maguk is szembesültek ugyanazzal a jelenséggel, amivel ő, vagyis hogy hipnózisban egy-egy utasítás hatására időnként nem pusztán a jelen életük korábbi eseményeihez "mennek vissza" a pácienseik, de még a saját kollégáikkal sem szívesen osztottak volna meg ilyen tapasztalatokat, attól tartva, hogy a szavahitetőségüket, vagy rosszabb esetben netalán az épelméjűségüket vonják kétségbe, nemhogy valaha is a nyilvánosság elé álltak volna ezzel.

Ma már ő is és Dr. Brian Weiss is tanítja a regressziós hipnózist, Dr. Michael Newton esetében azt az általa kidolgozott, úgynevezett "Élet az életek között" elnevezésű hipnoterápiás technikát is, amivel nem csak előző életekbe, hanem a két inkarnáció közötti köztes létbe tudják "visszavezetni" a pácienseket.

Az általa alapított intézet olyan, hivatalos képesített hipnoterapeutáknak oktatja ezt a módszert, akik már legalább két év gyakorlattal rendelkeznek, és jelenleg a világ 41 országában dolgoznak általuk képesített szakemberek.

Dr. Brian Weiss ugyanígy megfogalmazta az "Életek, mesterek" c. könyvében, hogy hogyan jutott el hosszas vívódás után ugyanerre az elhatározásra.

Ebből a könyvéből idézek:

(Előszó)

„Mindennek megvan az oka. Lehet, hogy abban a pillanatban, amikor az adott esemény bekövetkezik, nem látunk a jövőbe, és intuíciónk sem eléggé erős ahhoz, hogy tudjuk, mi ez az ok, de ha türelmesek vagyunk, az idő választ ad kérdéseinkre.

Így volt ez Catherine–nel is. 1980–ban ismertem meg, akkor 27 éves volt. Azért jött a rendelőmbe, hogy segítséget kérjen szorongásai, pánikrohamai és félelmei miatt. Bár gyermekkora óta voltak ilyen tünetei, a közelmúltban egyre súlyosabbá váltak. Napról napra rosszabbul érezte magát, az érzelmei megbénultak, képtelen volt normális életet élni. Rémült volt, és érthetően depressziós.

Az ő kaotikus életével ellentétben, az enyém kiegyensúlyozottan folyt. Szilárd, boldog házasságom, két gyerekem és virágzó karrierem volt. Az életem kezdettől fogva biztos vágányon haladt. Szeretetteljes otthonban nőttem fel. Könnyen végeztem iskoláimat, és első egyetemi évem után eldöntöttem, hogy pszichiáter leszek. „Phi Beta Kappa” és „magna cum laude” minősítéssel diplomáztam 1966-ban a New York-i Columbia Egyetemen. Ezután a Yale Egyetem Orvostudományi Karának hallgatójaként szereztem orvosi diplomát 1970-ben. Egy New York University-Belle-vue Medical Center-beli ösztöndíj lejártával visszatértem a Yale-re, hogy ott szerezzem meg a pszichiátriai szakképesítést. Ennek elvégzése után elfogadtam egy tanszéki állást a Pittsburghi Egyetemen. Két évvel később a Miami Egyetem Orvostudományi Karához kerültem, ahol a pszichofarmakológiai részleg vezetőjeként országos elismerésre tettem szert a biológiai pszichiátria és a kábítószeresek kezelése területén. Az egyetemen eltöltölt négy év után megkaptam

a „pszichiátria docense” címet, és kineveztek egy nagy miami egyetemi kórház pszichiátriai osztályának főorvosává. Szakterületemen akkor már harminchét tudományos esszét és több könyvfejezetet publikáltam.

Hosszú évek fegyelmezett tanulmányai során tudósi és orvosi gondolkodásmódra szoktatott agyam a szakmámom belül a maradiság keskeny ösvényén tartott. Bizalmatlansággal fogadtam mindent, amit konzervatív tudományos módszerekkel nem lehetett bizonyítani. Tudtam azokról a kísérletekről, amelyek a parapszichológia területén folytak az ország vezető egyetemein, de nem foglalkoztam velük. Ez mind távol állt tőlem.

Aztán megismertem Catherine-t. Másfél éven keresztül kezeltem hagyományos terápiás módszerekkel, hogy segítsek neki megszabadulni a tüneteitől. Mikor úgy látszott, hogy semmi sem hat, megpróbálkoztam hipnózissal. A hipnózis önkívületi állapotában Catherine egy sor „előző élet” emléket idézett fel, amelyekről kiderült, hogy a lány tüneteinek okozói. Az emlékek felidézésén kívül Catherine magasan fejlett „szellemi lények” információs csatornájaként is működött, és rajtuk keresztül feltárt több titkot az élet és halál kérdéséről. Néhány rövid

hónap leforgása alatt a tünelek megszűntek, Catherine visszanyerte életkedvét, boldogabb és nyugodtabb volt, mint valaha.

Addigi életem nem készített fel ilyen élményre Teljesen meg voltam döbbenve, amikor mindez megtörtént, és máig tudományos magyarázat nélkül állok. Az emberi ész sok jelensége még mindig meghaladja értelmünket. Lehet, hogy a hipnózis alatt Catherine képes volt tudatalattijának arra a részére összpontosítani, amelyik az előző élet emlékeit tárolta, lehet, hogy bekapcsolódott abba a mindannyiunkat körülvevő és a teljes emberiség emlékeit tartalmazó energiaforrásba, amelyet a pszichoanalitikus Carl Jung kollektív tudatalattinak nevezett el.

A tudósok kezdik keresni a választ ezekre a kérdésekre. A halál utáni életnek, az elme és a lélek rejtelmeinek, előző élet élményeink jelenlegi viselkedésünkre való hatásának kutatása társadalmunknak nagy hasznára lehet. Nyilvánvaló, hogy az alkalmazási szakterületek száma

korlátlan, különösen az orvostudományban, a pszichiátriában, a teológiában és a filozófiában.

Csakhogy a téma tudományosan megalapozott kutatása még gyerekcipőben jár. Többen igyekeznek azon, hogy ezt az információt felszínre hozzák, de a folyamat lassú, és mind a tudomány, mind a laikusok részéről ellenállásba ütközik.

Az emberiség mindig ellenállt a változásoknak és az új gondolatoknak. A történelem bővelkedik példákban. Amikor Galilei felfedezte a Jupiter bolygó holdjait, a korabeli asztronómusok még megnézni sem voltak hajlandók őket, mert elfogadott nézeteikben holdak létezésének nem volt helye. Ugyanez most a helyzet a pszichiáterekkel és más terapeutákkal, akik megtagadják a testi halál utáni továbbélésről és az előző élet emlékekről gyűlő, immár számottevő mennyiségű bizonyíték vizsgálatát és értékelését. Szemüket szorosan zárva tartják.

Ez a könyv az én hozzájárulásom a parapszichológiai jelenségek területén folyó vizsgálódásokhoz, különösen a születésünk előtti és halálunk utáni élettel foglalkozó ágához. A könyv minden szava igaz. Nem adtam hozzá semmit a történtekhez, és csak az ismétlődő részeket hagytam ki belőle. Kissé megváltoztattam Catherine személyét, hogy a titoktartást biztosítsam.

Négy évembe telt, mire le tudtam írni, ami történt, négy évnek kellett eltelnie, mire összeszedtem a bátorságot a rendhagyó információ napvilágra hozatalával járó tudományos kockázat vállalásához.

Egy este, zuhanyozás közben váratlanul úgy éreztem, papírra kell vetnem mindazt, amit Catherine–nel átéltem. Erős érzésem volt, hogy eljött az idő, hogy nem szabad a tudást tovább visszatartanom. Azért kaptam, hogy megosszam másokkal, és nem azért, hogy titokban tartsam. A tudás Catherine-en keresztül érkezett hozzám, és most rajtam keresztül kell másokhoz eljutnia. Tudtam, hogy bármilyen következménye is lenne ennek rám nézve, az nem lehet súlyosabb, mint nem megosztani másokkal az örök életről és az élet valódi értelméről szerzett tudásomat.

Siettem befejezni a zuhanyozást és leültem az íróasztalhoz a kazettákkal, amelyek rögzítették foglalkozásaimat Catherine-nel. Kora hajnalban eszembe jutott öreg magyar nagyapám, akinek a halálakor tizenéves voltam. Amikor elmeséltem neki, hogy a félelem visszatartott attól, hogy megkockáztassak valamit, mindig kedvenc angol kifejezésével bátorított: „Vat the hell”, mondta, „A pokolba vele!”

(A kevesébé lényeges részeket az amúgy is nagy terjedelem miatt kihagytam, a helyüket kipontoztam.)

Első fejezet

Amikor először láttam Catherine–t, a várószobámban ült, élénkvörös ruhában, és idegesen lapozgatott egy hetilapban. Látszott, hogy ki van fulladva. A megelőző húsz percben le-föl rótta a folyosót a pszichiátriai osztály rendelői előtt, próbálta meggyőzni magát, hogy eljöjjön a velem megbeszélt találkozóra, és ne szaladjon el. .......

Amikor a tüneteiről kezdtünk beszélni, Catherine észrevehetően feszültebb, nyugtalanabb lett. Gyorsabban beszélt, előredőlt a székben, könyökét az asztalra támasztotta. Életét félelmek nehezítették. Félt a víztől, félt a fulladástól, annyira, hogy nem tudott tablettákat lenyelni, félt repülőgépen utazni, félt a sötétben, és rettegett a haláltól. Nemrégiben fóbiái rosszabbodni kezdtek. Hogy nagyobb biztonságban érezze magát, gyakran lakása öltözőfülkéjében töltötte az éjszakát. Két–három órát kínlódott, mire el tudott aludni. Éberen és nyugtalanul aludt, gyakran fölébredt. Visszatértek a gyermekkorát megkeserítő rémálmai és újból előfordult, hogy járkált álmában. Szorongása és a többi tünet megbénította, és egyre lehangoltabb lett.

Éreztem Catherine elbeszéléséből, hogy mennyire szenved. Az évek során sok hasonló betegnek segítettem legyőzni gyötrő félelmeit, és meg voltam győződve róla, hogy Catherine-nek is tudok majd segíteni. Úgy döntöttem, először gyerekkorának fogunk a mélyére hatolni, problémáinak eredetét kutatva. Ez a fajta betekintés általában enyhíti a szorongást.

Ha szükség lesz rá, és ha majd le tud nyelni tablettákat, javaslok neki valami enyhe nyugtatót, hogy jobban érezze magát. Ez volt a tankönyvekben leírt szokásos kezelés Catherine tüneteire, és akkoriban nem riadtam vissza nyugtatók vagy akár depresszió elleni gyógyszerek alkalmazásától, ha krónikus, súlyos félelmekről, szorongásról volt szó. Ma már, ha egyáltalán adok gyógyszert valakinek, sokkal kisebb mennyiséget és rövidebb szedési időt írok elő. Tapasztalataim Catherine nel és hasonló személyekkel meggyőztek ennek a helyességéről. Már tudom, hogy létezik gyógyulás, nemcsak a tünetek elfedése vagy elnyomása.

Az első találkozás alkalmával próbáltam Catherine-t gyöngéden a gyermekkora felé taszigálni. Mivel megdöbbentően kevés emléke volt a korai éveiből, megjegyeztem magamban, hogy talán érdemes lenne az elfojtás legyőzésének hosszú útját hipnózissal lerövidíteni. Gyerekkorából semmi olyanra nem emlékezett Catherine, ami beteges félelmeit megmagyarázhatta volna.

Ahogy erőltette, nyúzta emlékezetét, elszigetelt emléktöredékek bukkanlak föl. Ötéves lehetett, amikor valaki ugródeszkáról belelökte egy úszómedencébe, és Catherine ettől pánikba esett. Azt mondta, hogy a vízben már az eset előtt sem érezte magát biztonságban. Amikor

Catherine tizenegy éves volt, az édesanyja mély depresszióba esett. Szokatlan visszahúzódása a családtól szükségessé tette, hogy pszichiáterhez járjon, aki többször elektrosokkal kezelte. Anyja emiatt nehezen emlékezett bizonyos dolgokra. Ez az élmény megijesztette a kislányt, de amint az anyja jobban lett, és visszanyerte régi önmagát, Catherine félelmei állítólag eloszlottak.

Édesapja mindig sokat ivott, és többször Catherine bátyjának kellett apjukat hazahozni a helyi kocsmából. Az apa növekvő alkoholfogyasztása gyakran veszekedéshez vezetett a szülők között, ezért Catherine anyja mogorva és visszahúzódó lett. Catherine számára mégis ez volt az elfogadott családminta. ......

Vallásos hite egyszerű volt és kétségbevonhatatlan. Arra nevelték, hogy a hagyományos katolikus ideológiában és gyakorlatban higgyen, és ő soha nem is kételkedett igazán azok érvényességében vagy hitelében. Catherine úgy gondolta, hogy ha az ember jó katolikusként él, megtartva a hitet és annak előírásait, mennybemenetel lesz a jutalma, ha nem, a purgatóriumot vagy a poklot fogja megjárni. Ezt az Atya és a Fiú rendelték így.

Később megtudtam, hogy Catherine nem hitt a lélekvándorlásban. Valójában nagyon keveset tudott a fogalomról, bár a hindukról olvasott valamit. A gondolat ellenkezett neveltetésével és felfogásával. Mivel a metafizika vagy az okkult tudományok nem érdekelték, soha nem olvasott ilyesmit. Biztos volt a hitében.

(itt kihagyok egy részt, amit Cathrine iskoláiról, munkájáról (laborasszisztens egy kórházban) és egy Stuart nevű férfihoz fűződő párkapcsolatáról szól)

Több hónappal azelőtt, hogy velem megbeszélte az első találkozót, Catherine egy jóindulatú daganat eltávolítása céljából hangszalagoperációra jelentkezett. Már a műtét előtt elkezdett aggódni, a magához térésekor azonban olyan rémült volt, hogy az intenzív osztály nővéreinek órákba telt, mire meg tudták nyugtatni. Felépülése után megkereste Dr. Edward Poole–t. Ed kedves gyerekorvos, akivel Catherine a kórházi munkája során ismerkedett meg. Kölcsönös szimpátiát éreztek, és hamarosan közeli barátság alakult ki köztük. Catherine nyíltan beszélt Ed-del, elmesélte neki félelmeit, kapcsolatát Stuarttal, és azt az érzését, hogy elveszti az uralmat az élete fölött. Ed ragaszkodott hozzá, hogy Catherine keressen segítséget nálam, csakis nálam, és nem valamelyik kollégámnál. …... Catherine mégsem hívott fel. ….........

Catherine pánikrohamai és szorongásai egyre sűrűsödtek. Már két visszatérő rémálma volt. Az egyikben összeomlott alatta a híd, amelyiken vezetett, kocsija a vízbe zuhant, ő pedig bennszorult és fuldokolni kezdett. A másikban egy koromsötét szobába került, botladozott, átesett tárgyakon, nem találta a kijáratot. Végül Catherine eljött hozzám.

Első találkozásunk idején nem sejtettem, hogy életem a felfordulás küszöbén áll, hogy az asztal másik oldalán ülő megfélemlített, zavart nő lesz a katalizátor, és hogy soha nem leszek már ugyanaz az ember.

# 77

Őszintén szólva azt nehezen tudom elképzelni, hogy a halála után mindenkivel az történik, amiben hisz. Távol áll tőlem, hogy lebecsüljem az emberi elme hatalmát és a képzelet teremtő erejét - szerintem többre képesek, mint amit a legtöbben feltételezünk - de erre talán mégsem.

Nekem az tűnik hihetőbbnek és logikusabbnak, hogy van lélek, és akkor minden emberi lénynek van - függetlenül attól, hogy hisz-e benne vagy sem, illetve vagy van lélekvándorlás, és akkor mindenkire "érvényes" egyetemes jelenség, vagy nincs, és akkor azok közül sem fog soha senki reinkarnálódni, akik szilárdan meg voltak erről győződve, amíg életben voltak.

Hogy egy hétköznapi analógiával éljek, a gravitáció törvénye sem válogat aszerint, hogy valaki hisz-e benne, vagy egyáltalán van-e róla tudomása.

Megkérdezhetem, hogy te mit értesz az "örök nyugalomra térés" fogalma alatt? Olyan értelemben használod, mint a keresztény hívők, vagy mint a materialisták, illetve ateisták?

Számomra az eddigi hozzászólásaidból nem derült ki, hogy a te hited, meggyőződésed szerint van-e bármifajta létezés a fizikai halál után, vagy ugyanúgy csak a fogantatástól a halál beálltáig tart, mint az emberi élet.

Köszönöm, ha leírod, hogy te miben hiszel ilyen tekintetben - feltéve, ha nem érzed túl személyesnek és tolakodónak ezt a kérdést.

Ők ezt tudták megugrani: [link]

De hát,... a kis lelkük biztos ezt akarta megtapasztalni. "Ilyen ez a pop szakma."

# 79

Egy korábbi hozzászólásodban azt írtad, hogy "engem érdekel a többiek érzése". (És őszintén szólva abban a szövegkörnyezetben ez bennem nagyon azt a benyomást keltette, hogy szándékosan azt kívántad sugalmazni ezzel a megfogalmazással, hogy nekem, vagy másnak, aki a reinkarnációban hisz - veled szemben - nem fontos, vagy kevésbé fontos mások érzése.

Bennem most felmerült a kérdés, hogy mennyire voltál tekintettel mások érzésére, amikor egy lemészárolt gyerekek holttestét ábrázoló fotó mellé helyénvalónak találtad egy szabadszájú akció-vígjáték poénos beszólását odaírni, az ő sorsukra értelmezve.

Lehet, hogy nekem nem elég fejlett a humorérzékem, vagy én vagyok túl érzékeny, de én ezt érzéketlennek és ízléstelennek találom.

Vagy rájuk már nem kell tekintettel lenni, mert nem élnek? A szeretteik érzéseire nem kell tekintettel lenni, mert soha nem fogják a megjegyzésedet olvasni ezen a fórumon?

Gondolom, te is tisztában vagy azzal a ténnyel, hogy azok, akiknek a lelkén szárad ezeknek a gyerekeknek a halála, nem buddhisták voltak, vagy más olyan vallásúak, akik a reinkarnációban hisznek. (Sem azok a lázadók, akik kioltották az életüket, sem pedig azok, akik őket támogatják a háttérből a saját katonai és gazdasági céljaik érdekében, és akiknek éppen az állt az érdekében és szándékában, hogy olyan színben tüntessék fel ezt a mészárlást, mintha valaki más követte volna el, hogy ürügyet találjanak a katonai fellépésre.)

Te egy korábbi kérdésnél, amikor valaki eleve feltételes módban, és a "..... ha igen?" megjegyzést a végére téve feltett egy - valóban meglehetősen szokatlan, de nem sértő, - a reinkarnációval kapcsolatos kérdést, (nem mellékesen nem a tudomány, nem a vallás, hanem az ezotéria rovatban) te leírtad a következő véleményedet, miután a kérdező meglepetten rácsodálkozott egy nem éppen kulturált válaszra:

"Ez valóban egy sértő hozzászólás volt, de van egy erős sejtésem, miért kaptad. Azt veszem észre, hogy egyre több ember érzését, individuális lényét, hitét sérti a reinkarnáció tényként való kijelentése. És már nincs türelmük ezeket tolerálni."

Bár sem az a kérdező, sem én soha nem jelentettük ki tényként, hogy a reinkarnáció létezik, valóban vannak, akik kijelentik ezt, - pont ugyanúgy, és ugyanolyan jogon, ahogy (például ezen a fórumon is) vannak, akik tényként kijelentik, hogy nincsen lélek, az ember nem több, mint a teste, vagy éppen tényként jelentenek ki dolgokat, ami a Bibliában olvasható, tényként jelentik ki, hogy "a lélekvándorlás tehát vallásos, babonás képzelődés csupán", vagy tényként jelentik ki, hogy ezért meg azért a viselkedésért, (pl. házasság előtti szexuális élet bármilyen formája, beleérte az önkielégítést is, vagy ugyanígy a homoszexualitás, stb.) mások - velük ellentétben - a pokolra fognak kerülni, és örök szenvedés és kárhozat lesz az osztályrészük.

Én soha nem éreztem úgy, hogy ezek a gondolatok - attól függetlenül, hogy én másban hiszek - sértenék "az érzéseimet, individuális lényemet vagy a hitemet".

Van róluk véleményem, de nem érzem úgy, hogy ne lehetne és ne illene tolerálni más hitét, amíg nem korlátoz másokat a saját szabadságukban, vagy nem tör az életükre.

Szívem szerint mondanám, hogy mindaddig, amíg nem árt másoknak, de annak a megítélése, hogy mi árt és mi nem, relatív fogalom.

Szerintem árt az, aki a hívő katolikusnak felnevelt, a saját szexualitásukat éppen felfedező kamaszokat a pokol rémével ijesztgeti. De azzal is tisztában vagyok, hogy akik ezt teszik - pl. itt a vallás rovatban, - függetlenül attól, hogy mi a valóságalapja és a következménye ennek a viselkedésüknek - nem ártó szándékkal teszik, hanem azért, mert ők maguk valóban meg vannak győződve arról, hogy amit mondanak, az igaz.

Ami ebben az esetben az én szemszögemből nézve lelki, pszichés kártétel, alaptalan félelem- és bűntudatkeltés, az az ő szemszögükből mások megmentésért, lelki üdvéért végzett önzetlen és nemes jócselekedet.

Ami az én szememben egy tanítás félreértelmezésére alapozott hamis hiedelem, az az ő szemükben maga a színtiszta igazság, és elfogadom, hogy ez nyilván fordítva is így van.

Mégis ki alkalmas és hivatott annak az eldöntésére, hogy ebben, vagy bármi más kérdésben melyikünk meggyőződése a helyes?

Nem gondolom, hogy valamifajta kettős mérce szerint illene vagy kéne bizonyos meggyőződéseket és véleményeket tolerálni, másokat pedig nem.

Aki így gondolja, attól szívesen látnék egy őszinte választ arra a kérdésre, hogy mégis ki döntse el, és milyen szempontok szerint, hogy mi a tolerálandó, és mi nem, mi "sérti mások érzéseit, individuális lényét vagy a hitét", és mi nem.

Nyilván már csak "költői kérésnek" szánom ezt, miután sorozatban elkerülted, hogy a neked feltett kérdéseimre válaszolj - ami természetesen szíved joga.

A korábbi kérdéseimre értem ezt, arra nem, amit a 78. hozzászólásodban feltettem neked. Azt természetesen megértem, hogy így névtelenül, ismeretlenül sem vállalod fel még egy ilyen témában folytatott vitában sem, hogy őszintén megírd azt is, hogy te miben hiszel, ne csak azt, hogy miben nem - ez nyilván az ember legszemélyesebb ügye, privát szféra.

Tiszteletben tartom, hogy ez mindenkinek a magánügye, személyesen soha senkitől nem kérdeztem ilyet az életemben, és nem is fogok - ha valaki megtisztelt a bizalmával, és megosztotta magától, azt megtiszteltetésnek éreztem, de magamtól érdeklődni soha nem akarnék erről.

Tőled pusztán azért kérdeztem meg, mert tényleg szerettem volna megérteni, hogy mi az a világnézet, hit, világkép, amit te a magadénak érzel, és amihez képest annyira felzaklatónak érzed akár a lélek, akár a reinkarnáció létezésének a puszta gondolatát, és azt a hitet, hogy az ember talán sokkal több, mint a fizikai teste, és talán nem örökre választ el minket a halál azoktól, akiket valaha szerettünk.

Őszintén érdekelne, hogy - ha visszatérünk az általad korábban felhozott tragikus példához - te milyen gondolatokkal igyekeznél enyhíteni egy gyászoló szülő fájdalmát, már amennyire egyáltalán lehet.

Még egy korábbi meglátásod van, amire szeretnék reagálni:

"A mai világban, az előző élet létezését elhitetni, reklámozni, hagyni hogy elhiggyék, nagyon jól jövedelmező, virágzó üzlet."

A regressziós hipnózissal dolgozó pszichiáterek és pszichológusok jellemzően ugyanolyan óradíjjal dolgoznak, mint a konvencionálisabb terápiákat alkalmazók. A módszernek pedig pont lényeges eleme, hogy - ha a páciens hipnotizálható - hosszas terápiás ülés sorozat helyett rövid idő alatt megtalálják egy adott probléma gyökerét - függetlenül attól, hogy a jelen élet tudatosan már elfeledett, vagy (feltételezett) előző életek valamelyik eseményére vezethető vissza, és azzal, hogy a tudatalattiból felszínre hozzák, oldani is tudják, és viszonylag rövid idő alatt, időnként szinte azonnal enyhülnek, illetve megszűnnek azok a problémák, amik miatt a páciens szakemberhez fordult.

Ilyen alapon az én logikám szerint pont sokkal kevésbé "virágzó üzlet", mint hónapokon, éveken át kezelni valakit heti-két heti rendszerességgel ugyanazért az óradíjért, vagy netalán hosszas, jellemzően éveken át tartó gyógyszeres kezeléssel megpróbálni segíteni olyan módon, hogy a tüneteket, amik egy megoldani való problémára figyelmeztetnek, elnyomjuk.

Ismerek olyan depressziós hölgyet, aki évek óta jár pszichiáterhez, aki alkalmanként kb. 5-10 percet beszélget vele arról, hogy hogy van mostanában, felírja a következő adag gyógyszerét, és ezért 6.000 Ft a tiszteletdíja.

És van olyan ismerősöm, aki egyszer elmesélte, hogy a visszatérő, halállal kapcsolatos rémálmai, és egyéb lelki problémái miatt közel egy éve jár heti egy alkalommal pszichológushoz, alkalmanként 10 ezer forintért egy 60 perces terápiás beszélgetésre. Azt mondta, hogy fél év után kezdte azt érezni, hogy "talán tényleg segít valamit" neki a terápia.

Dr. Brian Weiss az általam korábban idézett könyvében őszintén leírja, hogy egyfajta szakmai kudarcnak élte meg, hogy másfél év alatt nem tudott eredményt elérni ennél a Cathrine nevű páciensnél, annak ellenére, hogy a hölgy hetente 1-2 alkalommal járt hozzá terápiára.

Amikor pedig regresszióban - azzal az utasítással, hogy menjen vissza oda időben, ahonnan a tünetei származnak - akkor saját maga meglepetésére olyan történésekig "vezette vissza", amit a páciens előző életben megélt valós tapasztalatnak érzékelt, és valóban egyértelmű összefüggést mutatott a jelen életében fennálló pszichés problémájával. A következő időpontra pedig úgy érkezett, hogy látványos javulásról számolt be, és arról, hogy "az életét addig kísérő félelme a vízbe fúlástól teljesen megszűnt".

Tényleg olyan virágzó üzlet lehet minél gyorsabban megtalálni és segíteni oldani egy probléma gyökerét hosszadalmas kezelések helyett?

Lehet, hogy az. Szerintem leginkább akkor, ha valóban hatékonyan működik, és emiatt a páciens jó szívvel ajánlja másoknak az ismeretségi körében a módszert és a terapeutát.

Dr. Weiss könyvének a következő fejezetét, amiben igazából a lényeg lett volna, tegnap este nem tudtam bemásolni ide, mert - számomra máig rejtélyes okból - nem ment át a trágárságszűrőn, annak ellenére, hogy egyetlen vulgáris szó sincsen benne. (És mivel ilyenkor nem derül ki, hogy melyik szóval van baja a szűrőnek, nem tudtam eltávolítani sem a szövegből.)

A történet lényege az, hogy ez a Catherine nevű páciens, aki egyre sűrűsödő pánikrohamoktól, szorongástól szenvedett, és két visszatérő rémálom gyötörte (az egyikben összeomlott alatta a híd, amelyiken vezetett, kocsija a vízbe zuhant, ő pedig bennszorult és fuldokolni kezdett, a másikban egy koromsötét szobába került, botladozott, átesett tárgyakon, nem találta a kijáratot), másfél évig járt kezelésekre, eredmény nélkül.

"Catherine már másfél éve járt hozzám, hetente egyszer vagy kétszer, intenzív pszichoterápiára. Jó páciens volt, beszédes, meglátásokra képes, és nagyon szeretett volna meggyógyulni. Ez idő alatt feltártuk érzelmeit, gondolatait, álmait. Felfedezte és megértette, hogyan irányítják életét újra és újra ugyanazok a viselkedési sablonok. Múltjából felidézett sok más jelentős emléket, mint például ......... Úgy gondoltam, sokkal jobban kellene már lennie.

A páciensek állapota általában javul, amikor sikerül múltjuk kellemetlen emlékeit felidézniük, amikor intuíciójuk megerősödik és megtanulják felismerni és kijavítani hibás viselkedésmintáikat és kívülről nézni problémáikat.

De Catherine nem lett jobban. Még mindig pánikrohamok és szorongás kínozták. A rémálmok vissza–visszatértek, még mindig félt a sötétségtől, a víztől, a bezártságtól. Továbbra is rosszul aludt, nem tudta kipihenni magát. Néha szívdobogása volt. Gyógyszert nem akart szedni, félt attól, hogy a tablettáktól megfullad. Úgy éreztem, falhoz érkeztem. Bármit teszek, a fal ugyanolyan magas marad, és egyikünk sem tud átmászni rajta. De nemcsak csalódott, elszánt is voltam. Valahogy segítenem kelleti Catherine-n."

Ezután leírja, hogy a páciense elfogadta a hipnózist, mint lehetséges terápiát. Eleinte korábbi életkorokba regresszálta, időben visszafele haladva, egészen három éves koráig. Ennek során feljött több olyan esemény Catherine életében, ami indokolhatta a fulladástól való félelmét: 5 évesen belökték egy úszómedencébe, amitől öklendezni és fuldokolni kezdett, 3 évesen pedig a részegen hazatért apja fogta be úgy a száját, hogy csöndben maradjon, hogy hosszabb ideig nem kapott levegőt.

"A kislány nem kapott levegőt. Ott a rendelőmben, huszonöt évvel később, Catherine zokogni kezdett. Úgy éreztem, megtaláltuk az információt, a kulcsot a zárhoz. Biztos voltam benne, hogy most majd gyorsan és drámaian javulnak Catherine tünetei. ....... Több ijesztő élményre is visszaemlékezett, így tüneteinek jelentős enyhülésére számítottam.

Az új ismeretek ellenére Catherine a következő héten arról számolt be, hogy a tünetei nem változtak, éppen úgy kínozták, mint addig. Meglepődtem. Nem értettem, mi lehet a baj. Hároméves kora előtt történhetett valami? Az elegendőnél is több okot tártunk föl, amelyek megmagyarázhatták a fulladástól, a víztől, a sötétségtől, a bezártságtól való félelmeit, de ezek a többi tünettel és az ellenőrizhetetlen szorongással együtt még mindig tönkretették számára az ébredés pillanatait. Úgy döntöttem, még régebbre regresszálom."