Tényleg van lélek?

Nincs mit megmagyaráznom egy túlmisztifikált dologról.

A most-ban élünk. Itt élünk, itt érzünk, most érzünk.

Az érzéseket minden élőlény meg tudja különböztetni aszerint, hogy jó, vagy rossz.

Ha a reinkarnáció állítása, egy mindenkit érintő globális dolog. Akkor így is kell hozzá viszonyulni. Ilyen magaslatokban nem engedheti meg magának senki az önző gondolkodásmódot: "Én már fejlődtem", "Én már magasabb szinten állok", "Én már többet tudok", "Én meg tudom vásárolni azokat az ismeret anyagokat, ami hozzá segít a magasabbra jutáshoz", "Én Már meg tudom oldani, hogy az életem meditációból álljon".

Nem csak Te vagy a világon, és nem csak Én vagyok a világon.

Milliók, akik olyan pokoli érzést éltek át, amit legtöbben el sem tudunk képzelni.

Tegye mindenki a szívére a kezét, és válaszoljon magában arra, hogy volna-e ahhoz arca, hogy oda menjen pl.egy anyához -akinek a gyermekét megerőszakolták, megkínozták, feldarabolták, felgyújtották- ezzel a beszéddel:

"Hölgyem, ami Önnel történt, az nem rossz dolog. A mindenhatóság törvénye szerint az Ön lelke ezt akarta. Amit érez, azt Önnek meg kellett tapasztalnia, hogy fejlődhessen. Ez egy csodálatos dolog, egy ajándék, legyen érte hálás. Ha fejlettebb és okosabb lesz, elérheti a totális érzéketlenséget."

Az ilyen fajta Földi pokolba, szükségszerűséget és törvényszerűséget látni és belemagyarázni, igenis gyomorforgatónak, és morálisan elfogadhatatlannak találom.

Idézek egy ismeretlen kommentelőt:

"Minden a Teremtő Atya Kozmikus Körforgatagának Karmikus Körforgataga szerint van megírva. A Teremtés szisztematikusan már meg van írva, ahhoz, hogy egyik pontról eljusson a másikba, bizonyos folyamatoknak le kell játszódnia, akár az egyénnel is. Így a sorsot nem mi, hanem az Egyetemes Karma alattvalói, azaz a Szellemi segítők rendeltetik hozzánk, a szüleinket választhatjuk (ha elég magas szellemek vagyunk), de a testet nem. Az rendeltetés."

Képzeljük el, hogy van egy egység, egy mindenség, egy igazság, egy tökéletesség.

Ebbe nem fér bele semmilyen szín alatt a rangsorolás semmilyen formája.

Nincs olyan, hogy "alattvaló", sem kezdő, középhaladó, haladó.

Még mindig nem értem az ún. lényeget, igaz? Nem baj.

Engem érdekel a többiek érzése, és az öngyilkosságot, halált vágyó, bizonytalan, elesett, félelemmel teli embereket inkább arra ösztönzöm, hogy ismerjék meg önmagukat, jöjjenek rá, hogy csak önmaguknak van befolyása önmaguk felett. Kellékek, és különböző tanok nélkül. Érthetően, köznyelven fogalmazva, nem rébuszokba, szakzsargonokba, felsőbbrendű gondolatmenetbe burkolózva.

Nekem ez jelenti az emberségességet.

Kössél bele mindenbe, ahogy azt eddig is tetted már kismilliószor, nem csak velem, és nem csak 1 accountról. Rajtam ez nem fog, és hogy nem szólok, az nem azt jelenti, hogy nem látom. Tudod az őszinte kérdésekre szívesen válaszolok, de amit te teszel, az nem az. Ne haragudj, de nem igazán tetszik a fellengzős stílus.

Kedves kérdező!

Semmilyen reinkarnáció nincs.

Senki nem vándorol sehová.

Mindenfélét olvassál el amit tudsz, aztán vond le belőle azt a következtetést, ami őszintén megnyugtat. De őszintén!

Pl. most találtam. Nekem a vége a legérdekesebb:

[link]

Amit a hipnózis alatt köhög ki az ember, az NEM az előző élete.

Nincs itt sincs, sehol sincs reinkarnáció, függetlenül a vallástól SINCS:

"– egy egykori buddhista vall megtéréséről

Paul Williams

Noha a családom nem volt különösen vallásos, gyermekkoromban a helyi anglikán templomi kórusban énekeltem, később az anglikán egyházban konfirmáltam. Tizenéves koromban otthagytam a kórust, és eltávolodtam az egyháztól. Átvettem a kamaszfiúk szokásos életstílusát: megnövesztettem a hajamat, és kirívóan öltözködtem.

A Sussexi Egyetemen kezdtem filozófiát tanulni. Nagyon érdekelt a hatvanas évek végén oly divatos meditáció és az indiai filozófia, így végül buddhista filozófiából doktoráltam az Oxfordi Egyetemen. 1973 táján kezdtem buddhistának vallani magam, majd „menedéket vettem”, azaz a Dalai Láma tibeti buddhista hagyománya szerint hivatalosan buddhistává váltam. Az 1980-as évek elején a Bristoli egyetemen tanítottam, és buddhista központokban tartottam előadásokat. Tibeti buddhistaként szerepeltem a televízióban és a rádióban, konferenciákon adtam elő, és részt vettem a keresztény teológusokkal folytatott párbeszédben.

Vonzott a meditáció és Kelet egzotikuma. A buddhizmus ésszerűbbnek (és egzotikusabbnak) tűnt, mint az istenhívő kereszténység. A buddhisták nem hisznek Istenben. Úgy vélik, nincs miért hinni benne, sőt a rossz létezése egyértelműen bizonyítja, hogy nincs. Mint egykori kereszténynek, abból is elegem volt, hogy állandóan Isten léte mellett kellett kardoskodni az ellentétes felfogású világgal szemben. Visszahúzódtam hát, igyekeztem objektív lenni, és Isten léte egyre valószínűtlenebbnek tűnt. A buddhizmusnak rendkívül kidolgozott erkölcsi, spirituális és filozófiai rendszere van – Isten nélkül. Így egy csapásra megoldódott minden nehézség, ami Isten létének elfogadása kapcsán felmerülhet. Sőt buddhistaként együtt meditálhattam a buddhistákkal, a meditáció igazi beavatottjaival.

Évek múltán azonban zavarni kezdett a buddhistaságom, különösen a reinkarnáció és a karma tana. A buddhisták hisznek az újjászületésben, és azt állítják, az újjászületéseknek nincs időbeli kezdete. Nincs Isten, aki elindította volna az újjászületések sorát, hanem mindenki végtelenszer született újra, kezdet nélkül, mert minden öröktől fogva létezik. A reinkarnációban ma sokan hisznek, nemcsak buddhisták és hinduk, hanem magukat kereszténynek vallók is (pedig ez a felfogás összeegyeztethetetlen a legalapvetőbb keresztény tanításokkal). Magam azonban buddhistaként ráeszméltem: ha a reinkarnáció igaz, akkor nincs remény.

A reinkarnáció tana szerint ugyanis ha valóban újjászületnék, például rovarként, az nem azt jelentené, hogy egy rovar testében élnék tovább, hanem azt, hogy a mostani énem megszűnne létezni. Vagyis a halál után sem én nem léteznék többé, sem a szeretteim. A reinkarnáció hívei ezt a tényt úgy szokták elkenni, hogy a saját újjászületésükről és következő életükről beszélnek, pedig ami újjászületne – például egy rovar –, az már nem az illető személy. Az általános buddhista felfogás egyértelműen tagadja, hogy ugyanaz a személy születne újjá, mint aki meghalt.

Rájöttem, hogy ha a buddhizmusnak igaza van, akkor nincs számomra remény, hacsak a mostani életemben el nem jutok a megvilágosodásra (nirvána), ahol végleg lezárul az újjászületések sora. A megvilágosodás azonban olyan rendkívüli és ritka lelki csúcsteljesítmény, amire a magamfajta egyszerű embernek esélye sincs. Nincs hát remény. Hozzáteszem: ugyancsak buddhista perspektívából nézve egy-egy személy vagy élet jelentősége elenyésző az idő végtelenségében. Élünk és meghalunk, vagyis személyünk végleg megsemmisül. A buddhizmus tehát reménytelennek tűnt számomra.

Ugyancsak problémássá vált számomra a karma tana, amely általában együtt jár a reinkarnáció hitével. Lényege, hogy jó és rossz tetteinknek megkapjuk a jutalmát, illetve büntetését. Például ha fáj valamim, az egy korábbi vétkem következménye. Csakogy e felfogás szerint egyes bűnök bünetlenül maradnak. Például ha valaki gonoszat cselekszik, majd hirtelen meghal, akkor nem részesül a karmikus büntetésben. Persze újjászületik, csakhogy akkor nem ő, hanem egy másik lény szenved az általa elkövetett gonoszságért. Az a gondolat viszont, hogy egy beteg csecsemő olyasmi miatt szenved, amit valaki más követett el – még ha a csecsemő valamilyen értelemben az illető reinkarnációja volna is – elfogadhatatlan és igazságtalan.

Ilyen gondolatok kezdtek eltávolítani a buddhizmustól és annak reménytelenségétől. Szerettem volna keresztény lenni, mert a keresztényeknek van reményük. Visszatértem hát, és újra átgondoltam mindazt, amit egykor elutasítottam a keresztény hitből. Utamat részletesen könyvben írtam meg (The Unexpected Way, T&T Clark/Continuum 2002). Kegyelem volt, hogy visszatérhettem Istenhez. Meggyőződtem, hogy Istenben hinni ésszerű, sőt ésszerűbb, mint nem hinni. Istenhívőként természetesen nem lehettem többé buddhista. Alapos átgondolás után – meglepetésemre – arra jutottam, hogy Krisztus feltámadása a leglogikusabb magyarázat arra, aminek történnie kellett, ezért a teista vallások közül a kereszténység a legésszerűbb alternatíva.

A kereszténységben minden személy végtelenül értékes és fontos, mert mindenki Isten egyedi teremtménye, akit Isten végtelenül szeret és értékel. Mindenki az, aki – a saját testével, élményeivel, családjával, barátaival. Jézus azért halt meg és váltott meg minket – nem pedig számtalan reinkarnációnkat –, mert Isten számára mindegyikünk végtelenül fontos. Erre épül az egész keresztény erkölcs. Mindez homlokegyenest ellenkezik a reinkarnáció tanával, amely összeegyeztethetetlen a feltámadással, a személy végtelen értékével és az isteni igazságossággal."

Ana Van Der Val:

"A kereszténységben minden személy végtelenül értékes és fontos, mert mindenki Isten egyedi teremtménye, akit Isten végtelenül szeret és értékel."

--> Én ezt nem éppen így látom. Ha Istennek valóban fontos volna mindenki (ahogy állítod), akkor nem veszejtene el valakit csak azért, mert nem hiszi a létezését. Mindig ott lóg a hívők feje fölött, hogy Isten pokollal, purgatóriummal bünteti azokat akik nem hisznek benne.

Ez számomra nem elfogadható. Ha Isten az egész emberiség atyja, akkor nem viselkedhet úgy gyermekeivel mint egy pszichopata a feleségével.

Elmondom ezt a pszichopatás példázatot. Egy pszichopata megtudta, hogy a felesége egy másik férfit szeret, ezért vett egy pisztolyt. Hazament, és a felesége homlokához szegezte a megtöltött fegyvert: Szeretsz, vagy meghalsz?" -- ordította a pszichopata.

Mondhatjuk, hogy a nőnek szabad akarata volt. Választhatott, hogy azt mondja, hogy szereti a férjét, de akár azt is, hogy nem. Mégis azt gondolom, hogy azt mondta, hogy szereti a férjét (még ha ez nem is igaz, mivel az érzéseket, a hitet nem lehet erőltetni), és nem azt, hogy nem szereti, ami együtt járt a halállal.

Ilyen a keresztények istene is. Az ember fejéhez szegezi a pokol nevű fegyverét, és felkiált: Hiszel bennem vagy nem, szeretsz és imádsz engem vagy nem?

Az embernek joga van azt mondani magának, hogy hisz ebben az istenben, szereti ezt az istent, imádja ezt az istent. Isten azért jobb helyzetben van mint a pszichopata, mert ugye a keresztények istene mindentudó, vagyis nem lehet neki hazudni. Az érzéseket, hitet, imádatot nem lehet kényszeríteni. A keresztények istene mégis megbünteti azokat akik nem hisznek, nem szeretik és nem imádják őket. Ilyen kicsinyes isten létezésében soha nem fogok hinni. Ilyen kicsinyes istent soha nem fogok imádni és szeretni. Inkább maradok vérbeli ateista. Mivel a tudomány mai állása szerint a világ kialakulhatott mindenféle beavatkozás nélkül, azt mondom, hogy ateizmus minden felett.

#45 Nekem nincs ilyen vallásom. Azt azért másoltam be, hogy minden szemszögből lehessen érzékelni azt, hogy nincs reinkarnáció.

Főleg felvilágosításnak szántam, mert egyes, magukat pszichológusnak képzelő dilettánsok, akik elolvastak két könyvet, felháborító módon osztják itt az igét erről az előző életes maszlagról.

Az, hogy ki milyen vallású, az nem érdekel.

Isten nem pszichopata. Isten egy szeretetteljes érző lény. Szereti a gyermekeit. Nem Isten küldi a pokolba a lelkeket. Nem kerül a pokolra az, aki rossz volt. Az kerül a pokolba, aki a sátán mellé szegődik. Aki viszont semleges, vagy Isten mellett áll, az a mennyországba kerül és, ha rossz volt az illető, akkor következő életében a karma lép hatásba.

Isten szereti a gyermekeit és tanítja őket. Ezáltal, hogy kihívások és döntések elé állítja. Azt is szokták mondani, hogy Isten azt szereti a legjobban, akinek rossz élete van. De persze Isten mindenkit egyformán szeret. :)

Nem kell itt misztikumukra meg ilyenekre gondolni. Ugyanolyan érzései vannak, mint nekünk.

"Legoman nevű felhasználó:

Ne beszélj hülyeséget. Sola scripta.

--> 1 János 3: 16-18

16) Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

17) Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.

18) Aki hiszen ő benne, el nem kárhozik; aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében."

--> Ebből már világos, hogy csak annak van örök élete, aki hisz Jézusban, és megkeresztelkedik. Szóval a buddhisták, muzulmánok, stb. elkárhoznak. Itt szó sincs tudatlanságból elkövetett hitetlenségről sem.

1) Feláldozta önmagát, önmagának, a saját bűneiért. Ha isten mindent tudó, és tudta, hogy az ember enni fog a fa gyümölcséből, és mégis odarakta azt a fát, akkor az első bűnért isten a felelős.

2) A keresztény vallás legundorítóbb része, hogy az ember már fogantatása pillanatában bűnös, de nem a saját bűneiért, hanem egy több ezer évvel ezelőtt élt ember bűneiért. A kollektív bűnösség embertelen.

3) A keresztény isten már első pillanattól kezdve a tudomány ellensége. Sokáig a papjai is ellenségei voltak minden tudománynak, azok is maradtak volna, ha nem változott volna meg a világ. Isten ellensége a tudománynak, mivel megbüntette az első embert, mivel vágyott a tudásra.

ERGO --> Isten egy pszichopata.