Bullyingoltak (Bántalmaztak) benneteket valaha az iskolában?

Akkor te genetikailag, fizikailag sokkal strapabíróbb vagy nálam, persze mindenki helyzete más

Sajnos nekem az iskolai bántalmazás mellett otthon a genetikai, meg hozott minta a borzalom, tele van a család személyiségzavaros szorongó sikertelen idiótákkal

Diagnosztizalva is vagyok de saját kutatás alapján súlyosan hozok tüneteket vagy 5-6 féle pszichés betegségből

Nekem pont a tanulás lett az egyik gyenge pontom, pedig jó eszű voltam mindig is és sajnos gyanítom hogy azért is mert az iskola mindig is a bántalmazásra emlékeztetett

Most hogy kijött rajtam a szorongás jobban és a ptsd, visszajött a düh és többet foglalkozom ezzel a témával

Még némi bosszút is terveznék, csak nem tudom hogyan

Bár már az kielégítő hogy látom milyen csúnya elhízott rondasag lett a többségből

De nekem azért segít hogy látom hogy más is milyen extrém horrort élt meg és mégis van amiben sikeres és él még és tud összeszedetten beszélni

Másrészt viszont szorult a gyomrom rendesen mikor itt is olvastam a válaszokat

Annyira jó lenne ha a felnőttkori énem aki már van amiben sikeres, megvédhetné a 11 éves kislányt akit aláztak

Nekem talán az ovi és most az egyetem, ahol nem bántottak lelkileg.

Már 1-4ben is ment a kövér-csúnya kislányozás, 5-8ban a pattanásaim miatt csúfolt 1-2 fiú, gúnyneveket aggadtak rám, velem példáztak nyelvtan órán hogy csúnya lány, az idősebb osztályból állandóan el akartak buktatni a suliban, lökdöstek.. Kb 7. 8. osztályra mondhatni csillapodott ez, ha nem is szűnt meg teljesen.

A gimnázium volt a szörnyűségek csúcspontja, eleinte elkezdtem a tanulmányaimat egy vidéki suliban, de tényleg olyan tipikus óra közepén magolás, ki-be járkálás, visítva nevetés volt a trend, és a tanárok sem tudtak rendet teremteni. Nyilván bántottak lelkileg, megfenyegettek hogy megvernek, hogy belém vágják a bicskát, flakonnal csapta az egyik lány a fejem a szünet kellős közepén röhögve, vagy amikor kimentem a táblához felírni valamit, jelzőket illettek a testemre. Utánam ordítottak a folyosón, hogy nem szeret senki. Nagyjából ilyen emlékeim maradtak meg onnan.

Elmenekültem innen egyik napról a másikra egy új suliba, ahol eleinte kíváncsiak voltak és mondhatni kedvesek, fellélegeztem. Nagyjából 3-4 hét után teljesen kizártak a közösségből, szörnyen egyedül éreztem magam. Első padban ültem, sokszor kellemetlen volt, amikor mindenki beszélt mindenkivel szünetben, csakis hozzám nem szóltak, mintha ott sem ülnék. Sokszor a wcben bőgtem szünetben, vagy ott uzsonnáztam. Persze próbáltam én nyitni, de nem kértek belőlem. Az első három évben csak undorodva néztek össze ha melléjük ültetett a tanár, amikor bemutatót kellett tartanom, vágták a fejeket.. Majd 12re volt egy komolyabb konfliktus, ahol elszabadultak az indulatok, és fenyegető üzeneteket hagytak a padomon, megaláztak a social médián, utánam ordítottak az egész suli hallatára hogy mindenki gyűlöl.. Alig bírtam kitartani, életem legboldogabb napja volt, amikor legutoljára láttam ezeket az embereket. Most vagyok harmadéves egyetemista, de mai napig nem dolgoztam fel ezeket az eseményeket, ezzel álmodom. A gyomrom görcsbe rándul, ha meglátok egy insta képet bármelyikőjükről is. Ugyanazt a szorongást élem át, mint akkor. Sohasem tudnám elfelejteni, hogy mekkora félelemmel mentem el minden nap az iskolába, hogy miért volt túl sok hiányzásom. Direkt elkéstem első óráról, hogy ne kelljen a becsengetés előtti perceket ott töltenem.

Igazából álomszerűvé vált, hogy az egyetemen már senki sem akart velem kitolni, és megadják az alapvető tiszteletet.

Általános iskola felső tagozatban német órán rajtam kívűl csak lányok voltak a csoportban, akik állandóan csak gúnyoltak és megaláztak engem.

Volt egy csöndesebb csaj, akibe szerelmes lettem. Amint ezt megtudta, beszólt nekem, hogy "Kopjál le rólam, te mafla".

Bamba, mafla srácnak tartottak engem és ebből nem is tudtam kitörni. Szerencsére a gimi már egy másik iskola volt nekem, emlékszem, mennyire fellélegeztem, amikor elballagtam az általánosból. Érezni véltem a szabadságot a levegőben

Volt egy gyerek, aki a fizika óra előtti szünetekben állandóan a hátamat ütögette, meg lenyomott a földre.

Szerencsére kapott érte egy szaktanárit.... persze a rossz emlék megmaradt azóta is

5 éven át...

Csak remélem, hogy a ceruzák nyomai, amik 1-2 emberke combjába álltak emiatt "véletlenül", látszanak 20+ év után is, meg hogy Okoska feje még érzi, mikor finoman megsimította 1x a fal. De egy idő után nekem is eldurrant az agyam, muszáj volt valamit tenni.

Ha eszembe jutnak, nem kívánom a halálukat, vagy ilyesmit, csak bizakodom, hogy talán nem áll fel nekik, meg hasonlók, az nekem bőven elég lenne.

36 leszek idén, azóta sincs önbizalmam, szociális zavarral és szorongással küzdök.

Egy pszichológus, pszichiáter sem tudott érdemben segíteni a 22 év alatt.