Miért a munkavállalókat hibáztatják a munkáltatók elszemtelenedése miatt?

Én Magyarországon dolgozom alkalmazottként és nem értem az aggódást. Ahol dolgozom, évek óta nem lehet normàlis munkaerőt találni. De ugyanezt mondta a kőműves, aki nálam dolgozott, hogy nem talál kőművessegédet napi húszért és ez keleti megye. Erre mondták már, hogy az nehéz munka és a napi húsz kevés de ha a napi betevő a kérdés, be lehet vállalni. Nincs olyan sötét helyzet, hogy remegni kell az állásért, csak az emberek nem szeretnek váltani az ismeretlenbe, inkább morognak a munkahelyük miatt, de tűrik. Ezen lenne jó változtatni.

A második pontra meg, ha kethavonta új állása van valakinek, nem kell mindet beleírni az életrajzba. Az utolsó az, amit jobban ki kell fejteni. Pár hónapos kellemetlen állásokat ki kehet hagyni. De amúgy ha jó képességei vannak valakinek, nem a szívózás a jellemző, a hr-esnek adnia kell egy jó pályázót a munkaadó felé, ez az érdeke.

"Ha valaki megfogadja a tanácsodat, majd kirúgják és már féléve nem talál munkát vagy tovább, vállalsz érte felelősséget?"

Nem. Miért kéne a válaszadónak felelősséget vállalnia egy másik ember döntése miatt? Egy felnőtt ember kérhet tanácsot a másiktól, hogy váltson-e munkahelyet vagy szervezzen-e sztrájkot a munkahelyén, de az már a saját felelőssége, hogy a kapott tanácsot megfogadja-e vagy nem. Ha megfogadja, az a saját döntése és ő maga viseli a felelősséget.

"Mert az ő hülyeségét erőltette rá, és megfogadta a ráerőltetését."

Nem, a felnőtt lét nem így működik. Saját magunk hozunk meg döntéseket, és az is egy döntés, hogy elfogadjuk-e a másik tanácsát. A válaszadó nem erőltetett semmit, neki van egy véleménye, hogy mit kéne csinálni. Mások pedig eldöntik, hogy eszerint járnak-e el vagy nem.

Ha változást akarunk abban, ahogy a munkaerővel bánnak a munkaadók, érettebben kell gondolkodni, és együtt fellépni, hogy bizonyos jogok érvényesüljenek. Gondolj bele, hogy a 19. században a hétfőtől szombatig 12 órázás a gyárban teljesen normális volt, még gyerekeknek is. Micsoda szemléletváltozás és közös akarat kellett (és mennyi kudarc elviselése), hogy a munkások kiharcolják azokat a jogokat, amik most már alapvetőként vannak biztosítva számunkra. Még mindig van miért küzdeni, de ha az emberek bebeszélik maguknak, hogy én jobb ha nem váltok munkahelyet, mert úgyse találok újat, akkor egyelőre nem tartunk ott, hogy nagy mozgalmak induljanak el.

Az egyik barátnőm megtette a munkatársaival, hogy egyszerre felálltak egy munkahelyről. Édesanyám is csinált már ilyet, hogy egyszerre 5-en elmentek egy munkahelyről, hátha akkor “észbe kapnak”.

Az a helyzet, hogy csak simán felvesznek új embereket. Mégis mi más történne?

Ha valaki nyíltan konfrontálódik, akkor előfordul, hogy a többiek beijednek, és egyedül kell elvinni a balhét.