Ha valaki dühös, semmi nem jön össze neki, senki nem kíváncsi rá, akkor honnan szerezzen energiát?

"Gondold végig hogy mit akarsz elérni, biztosan vannak céljaid."

Már nem nagyon. Vagy inkább egyre kevésbé érzem őket reálisnak. Az a baj, hogy nem nagyon érzek örömet semmiben, mert valahogy mindig egyedül maradok és keserű vagyok, bármi is történik. Az igazi cél, ami motiválna az lenne, hogy befogadjon valami olyan csapat, akikkel sokat lehetek együtt, és aki második családommá válna, akik figyelnek rám, megértenek, és innen legyen egy párom. A többi már mind jönne magától, egyéb adottságaim megvannak, csak motivációm, energiám nincs.

Pl. most beiratkozhatok egy tanfolyamra vagy szakra, csak úgy általában nem érzem értelmét. Majd valamikor megtérül a jövőben. És akkor mi van? Mikor lesz az? Mivel töltöm majd addig a napjaimat? Mennyit kell addig szívni? Minek szívjak, ha most is szarul érzem magam? És ha sikerül elérnem egy karriercélt, akkor talán kevésbé leszek egyedül, akkor jobban fogom érdekelni az embereket? Akkor jobban fogom érezni magam a bőrömben? Azt a belső elégedettséget és örömöt, amire szükségem lenne, nem olyan célok hozzák el, amiket a korombeliek szoktak kitűzni és elérni. Más már ezeken rég túl van. Én tulajdonképpen egy kamasz vagyok, akinek nem sikerült kamasznak lennie, csak elteltek az évek közben.

"Azt szűrtem le a szövegből hogy a barátaidnak a szülei kitaposták nekik az ösvényt, és túlságosan támogatják őket, igaz? Téged pedig nem, én ezt szűrtem le."

Támogatnak abban, amiben tudnak, csak nem abban, amire szükségem lenne, és nem értik igazán a különbséget. Jó szándékúak, de nagyon elhanyagoltak érzelmileg mindig is. Ők is csak kifelé élnek és csak a munka érdekli őket. Nem érzik, hogy beszélgetniük kellene velem, hogy közös programokat kellett volna csinálnunk, stb. Igazából ez nem nagyon család, nem sok minden van, ami összetartja. És állandóan azt éreztem, hogy az érzéseim nem fontosak, nincs nagyon hajlandóság arra, hogy megismerjék, ki vagyok valójában.

"Kell egy kis erőfeszítés, de hidd el megéri, és lehet sikeresebb leszel azoknál, akik most lenéznek téged."

Ezt az erőfeszítést nem tudom, miből merítsem. Egyébként meg nem tudom, hogy lennék sikeres, amikor mérföldekkel előrébb járnak, mint én. Most ha valami csoda folytán találnék egy olyan lányt, amilyenre mindig is vágytam, akkor se jönne rendbe az életem. Nyilván nem véletlen az se, hogy nem találok... Minden megvan bennem, ami bennük, csak az a kicsattanó életszeretet meg önbizalom nincs, ami vonzza a barátokat és a nőket. Nem érzem igazán már a részemet annak a baráti körnek, csak mivel nem mondok el kb. semmit magamról, így ez nekik nem tűnik fel. Nem is értenék egyébként, és talán nem is akarnám. Jobb, ha olyannak gondolnak, amilyennek mutattam magam, amikor megismerkedtünk.

"Mert ha nincs semmid, még reményed se, és ha még ennek ejébe szarul is érzed magad állandóan, az már egyenlő a kínlódással, amire csak akkor lenne oka valakinek, ha már egészsége sincs.

Egészség legyen, a többi elérhető!"

És ha az sincs? És ha olyan problémám van, amivel nem tudnak mit kezdeni az orvosok, akárhánynál járok? Én értem, hogy visszatetsző a mártírkodás, meg minden, de akárhogy állok hozzá, a problémáim ott vannak, nem tudom megoldani őket, és csak ideig-óráig tudom elterelni a figyelmem. A legtöbb, amit tehetek, hogy néha kiírom magamból.

29. Voltam Tündérhegyen (bentlakásos pszichoterápia), ott például barátokra találtam, mert nem féltem megmutatni magam. Jól éreztem ott magam. De ez egy speciális helyzet volt, mind azért voltunk ott, hogy kapcsolódjunk, mindenki érdekelt volt a barátkozásban. Imádtam, hogy mindig volt kivel társasozni például. Egy szakkoliban biztos nagyon jól érezném magam. De ki megy 29-30 évesen szakkoliba? Kihagytam egy életszakaszt, de már nem vagyok abban a korban, hogy bepótoljam. Voltam például egy művészeti képzésen fiataloknak - mindegy, hogy milyen művészeti ág -, ahol kifejezetten azoknak segítettek, akik ebbe az irányba akartak továbbmenni, továbbtanulni, tehát ez a 20 alatti korosztálynak volt elsősorban. Hiába tartok az ő szintjükön, mégis állati hülyén éreztem magam köztük (a legfiatalabb ilyen 10 éves körül volt), és nem is mentem többet, hiába nagyon jó kis csapat.

Ha meg ilyen felnőtt ismerkedős helyekre megyek, ott se szoktam magam jól érezni. Ott meg azért, mert ott meg nálam idősebbek és érettebbek vannak általában, kialakult élettörténetekkel, párkapcsolatokkal, stb. Valahogy ezt a fiatal, egyetemista korosztály-életérzést akarnám megragadni, de őszintén szólva szégyellem magam ezért. Egyszerűen hülyén néz ki, és hülye érzés nekem is. Volt olyan mesterszak, amit elkezdtem, és ott nagyon jó kis csapat alakult ki, de az is csak ideig-óráig maradt meg. És nehéz ilyen csapatokat kifogni.