Öngyilkosnak lenni önzőség, de elvárni hogy valaki szenvedve éljen nem az?

Mi lenne? Élik tovább a saját életüket gyászban. Általában nem azok menekülnek öngyilkosságba, akik komplett családokat tartanak fenn, és akiktől sok ember élete függ, hanem azok, akik nem tudják megoldani a saját gondjaikat. Csak mondjuk a szeretteik akkor is szeretik ezeket az embereket, ha semmit nem tudnak adni, ezt hívják feltétel nélküli szeretetnek.

Szóval továbbra is áll a véleményem, miszerint az az önző ember, aki öngyilkossággal fenyegetőzik, nem gondolva a szerettei érzéseire.

Márpedig én csak azért is öngyilkos leszek! De! Hogy senki ne mondhassa, hogy önző dög vagyok, ezért agyafúrtan csinálom: Már egy ideje szándékosan rombolom a szervezetemet, a lehető legegészségtelenebb módon élek, hátha kapok egy infarktust pölö, vagy bármit, amibe belehalok. Egy csöppet sem vigyázok sem az egészségemre, sem a testi épségemre. De ha nagyon nem válik be a módszer, akkor nem tudom, valamit kitalálok majd, balesetnek álcázva, ami gyors, fájdalommentes, olyan "csavarral körítve", hogy tényleg egy kívülálló se mondhassa rá, hogy ez szándékos öngyilkosság volt.

De mindenképpen úgy fogom intézni az öngyilkosságomat, hogy a legrosszabb esetben is "csak" felelőtlennek, óvatlannak titulálhassanak, a legapróbb gyanúja se merülhessen fel, hogy valójában előre megfontolt szándékkal dobtam el az életemet.

A Csernus egy pszichiáter. Egyik videójában el is mondta, mikor egy hozzád hasonló gyökér osztotta az észt, hogy mi kellett ahhoz, hogy ő idáig eljusson. Érettségi + 6 év egyetem + 4 év szakvizsgáig + azóta is szakorvosként dolgozik. Magyarul ő nem "született bele" a jólétbe, amije van, azért keményen megdolgozott. De persze csak az tudhatja, hogy milyen kemény az egyetem annak, aki komoly szakra jár, aki valóban végigcsinálta ezt (én tudom).

https://www.youtube.com/watch?v=xFi6g7SqXE8&t=5s - az itteni beszélgetést tipikusan rá lehet húzni erre a posztra, mindent elmond.

Egyébként tapasztalatból mondom, az embernek arra kell törekednie elsősorban, hogy megtalálja a hivatását. Ha ez megvan, és tudja, miben lelné örömét a munkája során, akkor a munkájára nem munkaként fog tekinteni, hanem hivatásként. Ergo nem fog soha undorral és rosszkedvvel felkelni, mikor aznap bemegy dolgozni, mert élvezi, amit csinál. És ha az ember élvezi, akkor jó lesz benne, ez pedig magával hozza majd a magasabb fizut. De ebben az esetben is a pénzért ugyanúgy meg kell küzdeni, senkinek nem hullik az ölébe.

De ha beletespedsz a negativitásba, és azt mondod, hogy én nem születtem gazdag családba és ígyis úgyis egy lúzer maradok, akkor persze igazad lesz, mert nem teszel semmit azért, hogy jobb életed legyen. Találd meg azt, amit szeretsz, és a lehetőségek is jönni fognak. Ha pedig nem, akkor maradsz elrettentő példa.

Könnyű mondani? Fiatalon én sem tudtam, hogy pontosan mivel szeretnék foglalkozni. De elhatároztam, hogy ki fogom deríteni, és ez sikerült is - kőkemény időszakok és áldozatvállalás árán. És akármennyire is nehéz volt, mindig kitartottam, nem adtam fel. És ma már boldog ember vagyok :) Ez így megy.

Ha te nem mersz belevágni a megmérettetésbe, mert gyáva vagy, akkor a gyávák életét kell élned - szalag mellett betanított munka 3 műszakban. Ez az élet rendje, az erős marad fenn, a gyenge pedig elhullik, itt is működik a természetes szelekció :)

29: De KONKRÉTAN hogy lehet ezt "kideríteni"? Mit csinálsz, amikor ezt keresed? Mert nekem nagyjából csak annyi ment, hogy az megvolt, hogy kétkezi, "alkotó", tehát kézügyességet, kreativitást, érzéket stb. igénylő munkák kizárva, ezek a készségeim nagyon mélyen átlag alattiak. Emberekkel foglalkozás ugyanezen okból szintén. Az pedig később derült ki, hogy komolyabb szellemi munkához nincs elég eszem. Innentől nem tudom, hová, merre lehetne tovább...

És szerintem sokan vagyunk, akik nem találjuk a helyünket. Nem azért, mert nem akarjuk (eléggé). Sokszor még azt sem tudjuk, hol, hogyan keressük.