Úgy tűnik haldoklom. Rákom van, de nem félek és nem vagyok szomorú. Ez normális? Mit gondoltok?
Azért itt írok erről mert még senkivel sem beszélgettem erről személyesen. Van aki tudja a környezetemben, de valahogy nem érdekel ahogy sajnálkoznak.
Csak most jöttem rá, hogy még sosem féltem a haláltól, de bármi mástól az életben igen. Van még hátra egy kis idő, azt nem óhajtom feleslegesen tölteni. Tulajdonképpen nem érzem, hogy elkeseredtem, függetlenül attól, hogy hiányozni fog a családom, a barátaim. Fura de mintha inkább megkönnyebbültem volna, amikor elmondták, hogy áttétes, túl nagy, ráadásul a gyenge szívem miatt a kemó lenne a kegyelemdöfés, búcsúzzak el. Nekem ebből, csak annyi jött le, hogy túl vagyok rajta. Rosszabb se jobb már nem lehet, vége van. És ha szar is volt nagyon sokszor, de most már nem lesz szarabb. Legalábbis azt hiszem érdemes volt, ez a rövidke idő is. Napokig nem tudtam mit érezzek: fájjon ne fájjon? Féljek ne féljek? Örüljek ne örüljek? De ma már egy hónap után nem érzek semmit csak azt, hogy megkönnyebbültem. Sose tudtam meddig tart az életem, de most tudom.
Fizikailag rosszul vagyok, kellemetlen betegnek lenni, hányok, fáj a fejem, nyomott vagyok, gyenge, de szellemileg, lelkileg nem. Biztosan velem van a baj, vagy ez valami pszichikai reakció?
Bocs, hogy mindent leírtam ami eszembe jutott, de ilyen szószerint csak egyszer van, kevés életben. És senkivel sem beszéltem még erről. Gondolom érthető, hogy van alkalmam gondolkodni. Mondjatok valamit.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!