Úgy tűnik haldoklom. Rákom van, de nem félek és nem vagyok szomorú. Ez normális? Mit gondoltok?

Nagyon köszönöm a biztató válaszokat, de tennék egy észrevételt: Pontosan erről beszéltem. Mindenki aki hallja az esetet tőlem, hasonlóan reagál. Mintha Ők, akiknek még nem jött el az idejük nem tudnák elfogadni, hogy nekem (több mint valószínű, ha azt nézem amit mondtatok, de szerintem tuti) már eljött. De hogy miért... Ráadasul érzem is. Fizikailag egyre rosszabb, mostmár gyakrabban nyomnak belém valami injekciót, hogy kibírjam. Nem állítom, hogy ez könnyű, én is hetek után beszélek erről először, ráadásul anonim, de ez nem változtat semmin. Ha el kell menni, akkor el kell menni. Egy fa sem nől az égig.

Ezek helyett én azon gondolkoztam ezidáig, amin szerintem bárki aki tudja, hogy visszafelé már hosszabb mint előre: hogy milyen volt. És megérte. Akár az apróságok miatt is. Szerettem volna még nagyon sokmindent, de ezekből már a tudat is elég. És ami eddig volt, azt magammal viszem valahol belül.

24#! Fölösleges elszégyellned magadat, azért mert te még nem néztél bele abba a tükörbe amibe én. Tudod, most könnyen beszélek, bármilyen furcsa. Ha a függöny lehull egy nap, (remélem minél később, de hát mint kiderült, csak addig irányítunk amígy nem tudjuk mikor) akkor valószínűleg te is hasonlóan lennél mint én. Csak nem tennél így: Fekszel a szobádban, éjjel tizenegykor és ismeretlenekkel társalogsz, akik sose láttak, kicsit.. bizarr de mindegy.

És talán arra gondolsz amire én: sokat fáradoztam, hogy valami jót cselekedjek, és erre eddig nem is jöttem rá. És ez az egyik ami számít nekem. Másik, hogy nem vagyok büszke magamra mint mondtam, nem vagypk túl jó, haragtartó voltam, törtető. Sokmindent elértem, és szar, hogy többet nem fogok. De rájöttem arra, hogy nemes eszmékért éltem eddig is, ezért elégedett vagyok magammal. Nem senkit nem érdeklő életet éltem, hanem amilyen szar gyerekkorom volt, úgy megtanultam magamnak élni, megváltozni, és ez sokkal több mint, hogy azt mondjam, hogy még élni szeretnék. Vége van, ha magányosan is, de feldobom a talpam, és azzal a tudattal, hogy esélyt kaptam arra, hogy megértsem az életet, és megmutassam ki vagyok. Jobb lettem mint régen, nagyobb. Ez valami olyan ami miatt máshogy élem valahogy ezt meg mint a legtöbb ember megélné. Sosem a haláltól féltem hanem attól, hogy az életben nem fog minden sikerülni, na attól sokkal jobban féltem mint bármitől. És most látom, hogy nem volt érdemes. Azt hiszem, az a legjobb az egészben, hogy az zavart igazán, ami talán mindenkit. Nem tudhattam, meddig tart, nem tudtam hogy lesz vége ennek az egésznek. És ezért amikor közölték, és nagy sokára realizáltam is, hogy hát eddig, akkor olyan megkönnyebbülés volt, ami leírhatatlanul felszabadító. Hogy túl leszek rajta. Essünk túl rajta!

Aztán végignézel a tekercsen. És felméred mi volt, és ha nem figyelsz arra, hogy mi lehetett volna, akkor rájössz, hogy sokkal jobb így. Mert ami eddig volt az már nem megy rá semmire. Azzal a tudattal mehetsz el, hogy erősebb voltál, mint mások, hiszen te megtettél olyat is amit mások nem, és olyan ambícióid voltak amik másnak nem, és olyasmi érdekelt és hajtott ami másokat nem, és úgy éltél ahogy mások nem. Olyanra is bátor voltál amire a többiek nem. Te nem felejtettél és nem ijedtél meg hátat fordítani, sem szembesíteni, sem átformálni magadat és nem ijedtél meg a magadnak való megfeleléssel foglalkozni, ahelyett, hogy másoknak akartál volna megfelelni, akik nem akartak jót neked! Ha elég közel van a végállomás, akkor rájössz arra, hogy ez az egyetlen amit magaddal vihetsz. És kit érdekel, hogy ebből az egész rohadt világból nincs hátra talán fél éved sem? Talán egy heted sem? Talán öt perced sem? Frászt! Maradjanak itt azok akik nem tudnak majd mit kezdeni ezzel!

És nincs kizárva hogy túléled. Ha így van akkor is csak nyerhetsz, nem igaz? De elfogadni, és nem önként de boldogan menni, ez olyasmi amit szerintem csak ebben a helyzetben vehet tudomásul valaki. Nem kívánom senkinek, de ez olyasvalami amiért hihetetlen vagy sem, szintén érdemes volt élni.

Ilyenkor annyi mindent végig gondol az ember, amit élőben valakivel megbeszélni lehetetlenség, hiszen folyton azt nézi, ha rád néz, hogy 'ennek mindjárt vége van. Finito.' Valahogy enélkül sokkal könnyebb.

#25!

Nem tudom, személyes-e de többen többet mondtak. Vagy hónapok, vagy fél év, vagy egy év. Ha pechem van talán hetek, de bármi is, számítsak rá, hogy egyre rosszabbul leszek. Rossz lesz levegőt venni, na nem mintha most még jó lenne, rossz lesz enni, és egyéb melléktevékenységeket végezni. Meg, hogy könnyebb lenne ha nem lenne súlyos, minden ponton. Így legtöbbet valami nyugtatós, fájdalomcsillapítós injekciót kapok, egyre sűrűbben kell. Valami olyat csináljak, ami pihentet, de nem gubódzok be. Mákom van, mert pont ilyesminek is hódoltam mióta az eszemet tudom.

Köszönöm a privátokat is! Amit kérdeztetek benne:

Úgy derült ki, hogy régóta fáradt voltam. Erősen, fekhetnékem, alhatnékom volt, rengeteg folyadékot ittam, mert iszonyúan szomjas voltam és öt hete egy éjjel nem kaptam rendesen levegőt, köhögtem montha fulladnék. Aztán bevittek valami ügyeletre, ott bennt fogtak, aztán küldtek a tüdőszanatóriumba, ott mindennel vizsgáltak, miután nem múlt el többször is. A vérképben volt valami, aztán a röntgenen hogy úgy mondjam világos kép volt, utána már nyilván minden szokásos után kiderült.

Nem hányok ki mindent, de hiába ennék sokat. Nem bírok, pedig azt mondták ezek, hogy kell és nem baj ha kicsit hízok.