Úgy szégyellem, hogy ilyen a reakcióm, de úgy böki a csőrömet. Te hogy reagálnál?

Így van, ez a sokat vitatott "manifesztáció", igazából az összefüggés triviális: képzelőerőből és gondolatokból lehetnek tettek, vissza-visszatérő tettekből lehetnek szokások, tulajdonképpen a szokásaidból rajzolódik ki a jellemed, és a jellemed szerint alakul a sorsod. Fura, hogy ezt az öreg Dispenza mondta egy interjúban, akinek arra épül az élete, hogy ezt körbemagyarázza ezer bonyolultabb módon. Tényleg csak létre kell hozd a gondolkodásod rendszerét, a szokásaid rendszerét, a karakteredet mint a sorsod alapállását, és innentől tényleg már csak dolgozni kell és szeretni (mármint a munkát is és egymást is, még szép). Teljes tévút az, ahogy a legtöbben élnek a fejükben. Nincs valódi, konkrét cél, nincs következő lépcsőfok, nincs igény se a fejlődésre, mert pont kielégítő másokat leszólni, másokat okolni, másokkal összehasonlítgatni azt, amit neked dobott a gép, tehát senki nem tehet róla. Ha elindulsz egy hegy felé, és nem mész más irányba, akkor oda fogsz érni nagyon nagy eséllyel. Főleg ha nem maradsz fekve az első ezer bukás valamelyikénél, nem állítanak meg akadályok (sőt, már messziről látod és manőver indul), ha törődsz azzal, hogy egészséges és életteli legyél végig. Odaérsz 1km-ről is és 100km-ről is, csak utóbbihoz kell egy kis plusz navigáció, előre gondolkodás, legtöbbször egyedül csak egy rövid szakaszon érdemes haladni, és hát kell szeretni magát az utat, különben minimum unalmas, rossz esetben meg beletekeredsz ismét abba, hogy jaj, de messze vagyunk. Pedig igazán akkor van messze, ha megállsz vagy másfelé mész. Akkor elérhetetlen azonnal. Mintha egy cserebogarat szeretnél betanítani egy méh navigációjára. Szerencsére mi megtehetjük, hogy célzott szokásokkal sorskönyvet írunk magunknak, legalábbis ha sikerül kézzelfoghatóra konkretizálni elejétől-végéig az összes célt. Ami itt lelóg az analógiáról, mert ezek nem uticélok és ez már nem az útvonal, hanem ez alkotás: addig nemlétező célokból lesz valóság útközben.