Szembesültem vele, hogy kívülről milyen kellemetlenül és átlátszóan nyilvánulhat meg a bizonytalanságom, és úgy szégyellem... Hogyan küzdhetném le ezt?

Mármint a szégyent.

Szóval láttam egy youtube videót, amiben egy hírességen mutatják be, hogy a bizonytalanságát leplező reakciói miért teszik ellenszenvessé, durvává vagy idegesítővé, miért tűnik nagyképűnek, versengőnek, fölényesnek, utálatosnak. A videó narrátora pedig tökéletesen levezeti, hogy miért ilyen és mit csinál rosszul.

Én is szociális szorongással küzdök, és annyira próbálom leplezni, hogy van, hogy ellenszenvesnek tűnhetek. Dolgozom rajta, régen rosszabb volt. Mostmár nem viselkedem szélsőségesen kellemetlenül, de nem is nagyon tudom magam elengedni, főleg több emberből álló, idegen társaságban. Inkább meghúzom magam, és próbálok olyan képet vágni, mint aki nem izgulja agyon magát éppen (így tűnhetek érdektelennek, vagy mintha fenn hordanám az orrom).

Viszont eddig legalább azt hittem, csak tévednek rólam (valójában senkinek nem akarok rosszat, senkit nem nézek le, és magamat sem tartom túl nagyra), most meg leesett, hogy mindig is tök átlátszó volt, hogy egy túlkompenzáló lelkitoprongy vagyok, és ez valahogy még kínosabb.

Eszembe jutottak a régebbi, kínos emlékeim (mint valami ptsd), mikor félelmemben okoskodóan, nagyképűen vagy szimplán idiótán viselkedtem, és megint jobban szorongok. Még az is nyomaszt, hogy azok a régi ismerősök mit gondolhatnak rólam.

Irreális ez a szégyenérzet, de most hirtelen nem tudom leküzdeni. Hogyan gondolhatnék másképp ezekre a dolgokra?