Miért olyan zárkózottak a magányos emberek?

9-es!

Én lennék a nagyokos!

Nem azt írtam,hogy mindenkinél,hanem a legtöbbnél.

Na most leírnám,hogy én pl szociális fóbiás vagyok,orvosilag megállapítottan,és sokszor nagyon nagyon nehéz ezzel élni.

Nem vagyok teljesen beteg,de a kollégáimon és a gyerekemen kívül nekem (pont az ilyenek miatt,mint te is) több nem kell,vagy legalább is max.nagyon szűk kör.

1-es nagyokos vagyok szintén:

A másik dolog meg az,hogy én pl.nagyon kevés emberben találom meg a számomra megnyerő tulajdonságokat.

Zárkózott és magányos típusú nő vagyok. Nem tudom miért alakult ez így, de amennyire neked természetes az, hogy nyitott vagy, nekem ugyanúgy természetes hogy én nem.

Amikor azt kéred tőlem, hogy próbáljak nyitott lenni és csak érezzem jól magam meg haverkodjunk, az olyan, mintha én azt mondanám neked, hogy csak próbálj meg egyedül lenni, ne akarj emberekkel beszélni és csak csendben figyelj, ne barátkozz légyszíves.

Ugye milyen fura, mennyire természetellenes? :)

Nálam a barátság úgy működik, hogy ha az élet belesodor olyan helyzetekbe amikor barátság kötődik, akkor hagyom hogy ez megtörténjen, direkt nem vagyok semmi rossz elrontója. De idegenekkel "na akkor barátság project van" felkiáltással nem állok le beszélgetni. Az emberi interakció, a smalltalk, az óhatatlanul fellépő szerepjatszas lemerít, idegesít.

Nem lenne kedvem mesélni magamról, nem vagyok feltétlen kiváncsi hogy te ki vagy. Ezért a barátság vagy megtörténik magától vagy sem és kész. :)

Próbálj meg a zárkózott embereknek nem az agyára menni :D

"Vagy én vagyok túl félelemtes a nyitottságommal, avgy ők túl zárkózottak."

Egyik sem. Te ilyen vagy, ők meg olyanok.

Nekem például nem normális az, hogy ha most megírom, hogy magányos vagyok, akkor te azt mondod, "akkor átmegyek". Nálam ez nonszensz.

Amit pedig észrevettem, ez most lehet, hogy hosszú lesz, ha elkap a gépszíj, előre bocsi, de a hangos, pörgős, másik arcába mászós, nyitott, extrovertált emberekben nincs semmi empátia. Ők azok, akik hangosan felordítanak, hogy "JUJ, VAN EGY PATTANÁS A HOMLOKODON!". Miközben én is láttam, hogy ott van, de nem akarom, hogy szarul érezd magad miatta, ezért ignorálom. És ez mindenre igaz. Mivel velem is van olyan, hogy elpirulok, izzadok, remeg a kezem, stb., másokon észreveszem, de direkt nem említem meg, mert amikor a képedbe üvöltenek valamit, amiről tudsz, és égő, akkor azt kívánnád, bár elnyelne a föld.

És ha már a beszédhiba feljött, az egyik kolleginám dadog. Gyerekkora óta. Minél jobban izgul, annál jobban dadog. Egy csomószor szóltak már neki miatta, hogy "juj, te mindig dadogsz, juj, nehéz így beszélni?". Csóri elvörösödik, én meg agyonvágnám azt a nyitott embert, akiben semmi együttérzés, mint egy fogyatékos óvodásban.

A másik az, hogy zárkózottként mindig tőlem várják el, hogy változzak, és okosabb legyek. Ha bemutatják a "nyitott embert", akit először látok, akkor nekem kell tűrni, hogy végignyalja a fejemet. Senkit nem érdekel, hogy én gyűlölök idegeneknek puszit adni, "nem halsz bele". Megtagadják tőlem az érzelmi reakcióimat, mert nem halok bele, ha el kell menni egy partira, ahol senkit nem ismerek, úgy, hogy utálom a partikat, és az idegeneket. Valóban nem vagyok életveszélyben, de akkor is gyűlölöm, és lefáraszt. De nem érdekel senkit, mert mindenki elvan úgy, ahogy ő akarja, csak nekem nem szabad.

Nekem az ilyen ember azzal egyenlő, mint mikor vadidegen kutya az utcán bedugja az ágyékodba a fejét.