Irtó magányos vagyok, Hogyan tudnék megváltozni?

Éjszakai elmélkedésem-16L Köszönöm aki elolvassa:)

Nagyon rettenetes embernek érzem magam. Leginkább mert úgy érzem cserben hagyok másokat. Újra és újra...

Szóval könnyedén barátkozom, félénkebb vagyok, de ha valakit jobban megismerek, neki megnyílok és általában barátok is leszünk. Szeretem a barátaimat és meg is becsülöm a barátságukat, de valahogy rosszul kezelem ha nagyon közelednek. Ezt majd kifejtem...

A gondok a gimiben kezdődtek, azelőtt volt 2 legjobb barátőm, nagyon szerettem miattuk is az általánost, de aztán mindenki ment más-más iskolába, én is egy gimibe, ahová rengeteget tanultam. Volt már 5 év alatt 3 barátságom, hullámvölgyekkel, nagyon rossz is visszagondolnom milyen sokszor voltam egyedül, szomorúan. Amikor meg jobbra fordulhattak volna a dolgok rosszul döntöttem és azzal barátkoztam aki "rámakaszkodott". Én meg azt hittem majd ketten öribarik lehetünk és minden szuper lesz. Hát nem lett, ugyanis senki mással nem beszéltem rajta kívül, és egyre eltávolodtam mindenkitől és ez aztán kezdett zavarni. Hosszú idejig hagytam magam rangatni, elszakadni mindenki mástól, míg végül csak ketten voltunk. És az a király az ilyen barátságokban, ha egyszer összevesztek, vagy az egyikőtök beteg lesz, egyedül maradsz, vége a világnak...

És itt jön a gond- vagy nem tudom hogy hívjam. Nagyon akaszkodott rám én úgy éreztem, és ilyenkor pánik üzemmódba kapcsolok és emiatt sokat veszekedtünk. Azaz ő nagyon tapad én meg kerülöm. Szünetekben nem találkoztunk annyit, pedig ő minden nap együtt akart lógni napi 12 órában. Folyamatosan hívogatott. Nekem ez sok volt és mondtam neki hogy egy kicsit ismeretlen ez nekem és ne haragudjon de kicsit kevesebbet tudok vele lenni. Aztán amikor újra és újra jött és már a szüleimnek sem tetszett hogy mindig csak eljárok, én…én borzalmas lettem.

Kifogásokat kerestem és kerültem őt bizonyos időre. Ameddig a családdal elmentünk valahova. Aztán annyit találkoztunk, hogy iskolában, meg kétszer suli után is, na meg együtt mentünk haza, még ott volt velem... Szóval nekem sok volt és rosszul érzem magam. Azért mert lehet hogy ez a normális barátság, hogy mindig együtt vagytok és mással nem is barátkozol nuku (én nem hiszem) de nekem túl sok volt és sokszor mondtam neki, hogy nem érek rá, egyre többször. És el is érkeztünk a problémához.

Kialakult a rettenetes személyiség-részem. Ami pedig azt jelenti, ha valaki nagyon közel kerül hozzám, tehát legjobb barátjának nevez és kezd magához láncolni és lassan csak velem foglalkozik, keresi a társaságom, (ami fura mert én soha de soha senkire nem akaszkodtam, mindig más jön oda) akkor kezdek távolodni. Valahogy mindig az lesz hogy bepánikolok, mert azt képzelem olyan lesz mint az első barátságom a lánnyal, ami mindkettőnket tönkretett, mert konkrétan miután összevesztünk és ki sem békültünk már úgy kellett barát után kutatnunk hogy mindenki csoportba arendeződött és senkit sem érdekeltünk. ÉN akkor elhatároztam, nekem az elsődleges az lesz hogy sok olyan barátot szerezzek, akik suliban ott vannak velem és jól elvagyunk, de utána hazamegyek és egyedül leszek amíg másnap nem lesz. Valahogy az évek során megszerettem az egyedüllétet. Szeretek egyedül lenni a szobámban, olvasni, rajzolni meg azért a családommal is szívesen vagyok. Az első bajos barátságom óta 3-szor mentem rossz útra, most pedig úgy érzem hogy ahogy épp vagyok az talán a magamfajtának a legjobb. Vannak barátaim, azóta lettek, de olyanok akikkel csak a suliban vagyunk együtt. Nincs olyan hogy legjobb, aki olyan közel állna hozzám hogy elmondjam neki, például kibe vagyok szerelmes, ilyenek :D Tehát egymagam vagyok a saját problémáimmal, nekem nincs legeslegjobb barátnőm, és nemhiszem hogy lesz már.

Szóval szerintetek ha valakinek nincs lelki társa, olyan akivel mintha testvérek lennének, attólmég lehet ugyanúgy boldog? Én boldog is vagyok meg nem is. Boldog, mert nem töröm össze újra valaki szívét azzal hogy legjobb barátok lennénk és aztán biztos összevesznénk… meg én sem leszek pikk pakk egyedül, viszont fáj, hogy nincsen olyan barátnőm mint a filmekben… tudom badarság. De olyan jó lenne valaki aki olyan lenne mint én… de már nem fog megtörténni nagy valószínűséggel. Volt már valaki aki úgy mint én, egyedül volt? Ti hogyan kezeltétek és hogy telt az időtök, nagyon rossz volt?