Mi van velem? Kérlek olvassátok végig.

Utálok élni. Állandóan ingadozik a hangulatom, van olyan, hogy faszagyereknek érzem magam egy jó film után (tudom, gyerekes) máskor meg itthon vagyok egész nap (ez a jellemző) és a végén már sírok. Fiú létemre. A barátaim nem nagyon keresnek, de nem is hibáztatom őket mert... egyszerűen nem tom, hogy hogyan viszonyuljak az emberekhez. Szóval, amikor egy barátommal dumálok, gyakran elgondolkozom, hogy ő miért is a barátom, ugyanis nem vagyok őszinte. Ez az igazság. Nem merem elmondani, hogy állandóan itthon ücsörgök, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek magammal, hogy k*rvára egyedül érzem magam, hogy pszichológushoz járok. Nem merem elmondani senkinek. Azért mert ezt lúzerségnek tartom, szerintem az is. Az ember ilyenkorra már fel kéne, h találja magát... nézzetek körül, én pl mindenki akit ismerek azt látom, hogy bulizik, és csomó barátja van. A suliban meg adom a nagy arcot... nem tudom, mennyire átlátszó, de ha mást nem is, engem iszonyatosan lefáraszt megjátszani magam. Nem bírok egyszerűen önmagam lenni. Ráadásul mindenki el is kerül, mert senki nem szereti az ilyen hamis légkörű embert. Elmennék én bulizni, mert hiányzik az életemből, és van rá vágyam... de ha meg odáig jutok, akkor hülyén érzem magam. Rámtör egy érzés, hogy mit keresek ott. Én mindig is amolyan "komoly" gyerek voltam, állandóan olvastam, soha nem voltam benne semmilyen hülyeségben, mindig kimaradtam minden buliból... de most úgy érzem, nem bírom ezt tovább. Hogy úgy fogok felnőtté válni, hogy semmit nem csináltam. Mikor fogom ezt bepótolni? 50 évesen??? Ugyan már... ezek hozzá kéne hogy tartozzanak a gyerekkorhoz! Ha most nem élem ki magam, abból valszeg megint egy rakat problémám lesz. Szeretnék én is vagány lenni és laza... régebben mindig elkerültem minden ilyet, lenéztem az ilyen embereket, de most már valahogy nem... most már én is ilyen akarok lenni. Nem is tudom, akarok-e még különc lenni... mindig is különc voltam, és büszke is voltam rá, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy nincs senkim gyakorlatilag. És félre ne értsetek, nem azért mondom, de tényleg nagyon intelligens vagyok. Csak pl az a baj, hogy sportokban meg tök béna. És ha csapatjáték van, mindenki rajtam röhög.

Nem tudom, mit tehetnék, mindenhol zsákutcába jutok. Eddig mindig érdekelt valami, mindig volt hobbim. Most nem érzek mást, csak ürességet. Nem hiszek magamban. És mondom, az a gáz, hogy valamilyen társaságra vágyom, viszont félek kimutatni a való énemet. Mert a való énem egy beszari kis senki, aki mindentől fél. Csajom természetesen nem volt. Őszintén szólva ezzel is úgy vagyok, mint a bulizással. Valahogy nem tudnék mit kezdeni vele... pontosabban úgy érzem, hogy akkor mindenki rajtam röhögne, ha látnák az emberek, hogy csajom van, nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Pedig vágyom rá nagyon, és sztem elég fejlett vagyok érzelmileg.

Tudom, hogy nagy baromságnak tűnik ez az egész, amit írtam, visszaolvasva olyan, mintha egy 5 éves gyerek írta volna... de így tudom kifejezni magam. Kérlek segítsetek, szeretném, ha minél többen reagálnának rá! Gyakran már az öngyilkosságon gondolkozom, pedig az agyam tudja, h nem kéne, de úgy érzem, nincs kiút... Nincsenek barátaim, pszichológus nem segít, magamat felvállalni nem bírom, felmutatni a stréberkedésen kívül semmit nem tudok és képtelen vagyok teljesíteni a magammal szemben támasztott elvárásaimat. Így mi értelme élni? Élőhalottként, aki állandóan otthon ül?

Remélem nem voltam fárasztó, előre is köszönöm a segítségeteket.

17/f