Miért jön mindenki azzal, hogy az öngyilkosság a könnyebbik út? Hát miért választaná bárki a nehezebbet?

Kerekesszékes válaszoló vagyok megint

Személy szerint nem hiszek a túlvilágban vagy Istenben, és elnézést, ha valakit ezzel megsértek.

De mivel valós tudásunk nincs a halálról, így nem tudhatjuk, hogy valóban a semmi van ott. Előbb-utóbb úgy is kiderül mindenkinek, ha akarja, ha nem, meghal.

Kár siettetni a halált. Ha annyira sz@r az életed kérdező ott, ahol most vagy, élsz, tanulsz/dolgozol, akkor kezdj új életet máshol, másutt, más emberekkel. Költözz külföldre, vagy ha a civilizált társadalommal van bajod, élj remete életet, mert vannak páran. Nem feltétlenül az életedtől kell megszabadulni, hanem az adott életkörülményektől.

Amúgy egyet értek az előző hozzászólókkal, a mai fiatalok (pedig én sem vagyok öreg, mert 28 éves vagyok) el vannak kényeztetve, nyeglék, nyápicok, szóval sok a suttyó....

Nem értem, miért jobb a semmi a valamitől. Erre még nem válaszoltál kérdező. Egyébként a barátodnak igaza van, ha ennyire foglalkoztat az öngyilkosság, és ráadásul próbálkoztál is, akkor szakemberhez kell fordulni.

Ha megsértelek, ha nem, ez nem normális dolog.

Akkor lenne jogos ilyenről gondolkodnod, ha napi szinten kapnál morphiumot, mert elviselhetetlen fájdalmad lenne.

Szerintem a kérdező intelligens, tudja miről beszél, és igaza van abban, hogy senkinek semmi köze az ő önrendelkezési jogához.

Egyébiránt szinte senki nem a feltett kérdésre válaszolt, hiszen az így hangzana: valóban, az öngyilkosság nem a könnyebbik út, hiszen akkor lényegesen több ember választaná.

Ahogyan a kérdező ír, az tulajdonképpen a nihilizmust fedi le, de hát ez is csak egy filozófiai irányzat, akár egyetértünk vele, akár nem. Egyébként én is így vagyok vele: ha meghaltam, nem érdekel, mit gondolnak a többiek, hiszen halott vagyok, az "érdekelni" ige jelentése is értelmét veszti!

Ami a klinikai halál állapotában átélt "élményeket" illeti (magam mérnökként elég szélsőségesen ateista és materialista vagyok): azok az agyban felszabaduló különböző kémiai anyagok hatására vezethetőek vissza, csak bizonyos embereknek jóleső érzés bármit is belemagyarázni a jelenségbe, és következtetéseket levonni belőlük.

Végül a kérdező hozzáállására egy teljesen hétköznapi példa: az egyik ismerősöm például azért nem játszik soha semmit (kártya, társasjátékok, számítógépes vagy táblás játékok stb.), mert azt mondja, hogy annyira nem jó érzés nyerni, mint amennyire utálja, ha veszít. Ez még akkor is elfogadható érv, ha a kettő kb. egyforma gyakoriságú esemény, na de mi van akkor, ha valaki ráadásul az esetek túlnyomó többségében még veszít is?!

Egy személyes kiegészítés: nekem pl. nem szar a sorsom, de csak azért nem siettetem a halált, mert attól én is tartok, hogy a bekövetkezésének a folyamata irgalmatlanul kellemetlen. (Még az olyan "fájdalommentes" esetekben is, mint speciális mérgek, tarkón lövés stb.) És hogy miért tenném akkor egyáltalán? Mert baromira elegem van abból, hogy a társadalom fejős tehénnek néz. Azért fizetek temérdek adót (így téve sokkal rosszabbá a saját életemet, mint amilyen lehetne akkor, ha az általam megtermelt javakat mind magamra költhetném), hogy nincstelen senkiket tartson el az állam, akik nem átallanak még az én kontómra gyerekeket a világra f*sni, hogy azután arra való hivatkozással, hogy sokan vagyunk, mindenféle "született" szabadságjogomban jelentősen korlátozzanak. (Hova mehetek, mikor és mit csinálhatok; gyakorlatilag már fingani is csak szabályozott keretek között, papíros engedéllyel lehet.) Azaz (nem nagyképűségből, hanem puszta realitásból): senki nem érdemli meg az én létemet, szórakozzatok ti az anyátokkal! (Tisztelet a kivételnek, és akinek nem inge, magára ne vegye!) És bizony, ilyen "kevés" is elég ahhoz, hogy az ember ne becsülje/értékelje a saját életét... Hol van ehhez képest egy "szép őszi erdő látványa"?! Értékeljem azt, miközben a hetedik bőrt is lenyúzzák rólam? Ugyan, kérem!

Persze ezzel senkit nem beszélnék rá az öngyilkosságra, csak éppen lebeszélni sem tudom róla.

Ha leugrasz valahonnan az öngyilkosság.

Ha infarktusod van az nem öngyilkosság, az infarktust nem te csinálod és nem tudod kitalálni hogy a jövőben lesz-e még akkor sem ha egészségtelen életet élsz.

Káros szenvedélyekkel élhetsz nagyon sokáig is, ha pedig bele halnál akkor az nem öngyilkosság mivel te nem akartál véget vetni az életednek hanem nem tudtál ellenállni a káros szenvedélyeknek. Ennek értelmében majd újra születsz és megpróbálod mentesíteni magad a káros dolgoktól.

A kézgránátra való ugrást valószínűleg még isten is megmosolyogná:-)

Ne aggódj nem fenyeget az a veszély hogy hős leszel:-)

Te ebben az életedben saját magadért felelsz.

Akármilyen furcsának tűnik az embernek ilyen szempontból önzőnek kell lennie és a saját életét kell védelmeznie hogy a saját sorfeladatát tudja teljesíteni.

Ha egy embernek a kézi gránát robbanásában kell meghalnia mert ez a sorsa vagy mert jelenése van isten színe előtt akkor a legjobb ha te ebbe nem avatkozol bele.

Ha mégis akarsz valamit tenni egy társadért hasonló helyzetben akkor lökd félre a gránát hatósugarából miközben te is fedezékbe vonulsz nem pedig ráugrasz a gránátra.

Tehát a válasz a gránátra ugrás ugyanolyan öngyilkosság mintha leugranál a magasból.

És ez nem kategorizálás hanem logikus gondolkodás és élettapasztalat.

És a logikus gondolkodás pedig értelemszerű mivel az élet nem egy összetákolt zagyvaság hanem következményekkel járó logikára épülő értelmes egész.

És az hogy melyik kultúrában hogyan nevezték az istenüket az meg csak elnevezés kérdése a lényegen nem változtat.

# 42/45: Ez teljesen igaz. Egy dolgot tudok elképzelni logikus indoknak az öngyilkosságra: A szabadság hiányát. Amikor nem is élsz, csak szenvedsz.

Ez viszont a legtöbb esetben csak illúzió. A hibás ezért a nevelésünk, mivel alkalmazkodásra alkalmatlan gondolkodást adnak tovább, vagy mivel a kisgyerek alapból jól gondolkodik, szabályosan vernek belénk. Nem hiszem, hogy bárki látott volna kisgyereket, aki meg akarja ölni magát.

De aztán jön, hogy elesik, és nem segítenek felállni, meg megdícsérik ha nem sérült meg: Először is pofánverik büntetésből, aztán felrángatják, és összeszidják, hogy szégyelje magát, koszos lett a ruhája.

Aztán az iskolában belenevelik, hogy ő nem magától tanul, hanem itt majd mások tanítják.

Nos amikor később felmerül egy nagyobb probléma, és ezeket a nemműködő dolgokat próbálja használni, akkor legyen az kerekesszékes vagy egészséges, ugyanúgy tehetetlen. Ott van pl. Hawking: Ha őt arra tanították volna hogy sírjon és szégyelje magát, akkor ő már valószínű öngyilkos lett volna.

Akkor pedig elvesztette a szabadságát és azzal már úgy is vége az életnek, és csak a szenvedésnek vet véget.

Előző vok:

Még csak annyit, hogy kimaradt, az iskolában is pont ezt nevelik belénk. Nem tudsz valamit, egyes, de hiába tanulod meg, az már ottmarad. A kudarc végleges.

Nos nyolc éves koromtól tanultam magamtól programozni, és a családban a számítógépnek volt a legtöbb esze, így azt szerettem a legjobban: Csak kiírta a hibát, megkerestem, és végül mindig működött, és eltűnt a hiba.

Így történik, hogy Japánban nincs egyes az iskolában, nem lehet megbukni, és Japán ásványkincsek nélkül a világ harmadik gazdasági nagyhatalma.