Ez ugye hogy nem normális? |lent|

Az, hogy 14 évesen nincs kedvem az élethez. vannak barátaim, de.. mintha nem is érdekelném őket. az egyik, akiben még megbízom, tejesen lemásol engem. Mindenben. Anyám otthon már szinte csicskáztat. Mindent én csinálok, és soha, egy "köszönöm" szócska nem hagyja el a száját. Apukám még jó régen elhagyott minket, ezért a nagyobbik bátyám, most kb. úgy viselkedik velem, mintha az apám lenne, ezáltal semmit nem enged, sehova nem enged, nem csinálhatom, amihez kedvem van, lekorlátoz. Kisebbik bátyám, őt nem érdeklem. elég rosszul tanulok, csak 1 négyesem lett, a többi 3-2. Tanárok mind utálnak, folyamatosan a rosszabb jegyet adják. Ráadásul súlyos depresszióban vagyok... a pszichológus sem segített. mégcsak kicsit sem. Mindig bőgve, sírva ballagok haza. Öngyilkossági kísérletek járnak a fejemben, hogy leugrom az erkélyről, beesek a sínek közé... már vagdosom is, és éheztetem magam. Másoknak azt mondom, "áhh, csak a macska volt.!". de senki nem hiszi el. és akit szeretek, mással van, nem is érdeklem. Barátnőm szerint normális dolog, de szerintem kicsit sem..