Mit csináltok, amikor lelkileg nagyon rosszul vagytok?

Volt már velem is, amikor (még 2005 tavaszán) számomra rettentő megrázkódtatás ért. Kezdték átszervezni, kiszervezni alvállalkozások alvállalkozásai alá egyre kevesebb fizetésért azt a munkahelyet, ahol előtte már 25 évig elég élhető pénzért dolgoztam. Közel fele lett a fizetés ugyanazért vagy kicsivel több munkáért. Vállalkozók szerveztek tovább lefelé. Alvállalkozók adtak minket kézről kézre egymás alá, hogy mindenki tudjon valamit levenni a pénzből. A szabadságot sem akarták kiadni. Akkor úgy éreztem, elvették tőlünk az emberi mivoltunkat. Más megoldás nem volt mint bele törődni.

Mást nem tudtam mint bele törődni és mély depresszióba süllyedtem. Akkoriban nagyon sokan jártak így egészen 2004-től kezdve. Végül 2008-ban. megszűnt a munkahely és majdnem elvitte a végrehajtó a lakásomat 2009-ben.

Pénzem nem volt honnan legyen és a gáz-villany távfűtés árak többszörösére emelkedtek. onnan jött a végrehajtó is több szolgáltatótól, de miből, ha eladták a munkahelyem épületét a posta székházat Bajnainak és ezért leépítések voltak. Nagyon sok ember vált testi-lelki ronccsá akkoriban, munka és pénz nélkül az egyre emelkedő árak miatt. Azóta lett annyi hajléktalan.

Végül jött a probléma orvoslása. Akkor 2009 végén a sarkamra álltam és ismerősöktől szereztem kamatmentes kölcsönt. Mivel jól ismertek, hogy az ilyen nálam becsületbeli ügy, így adtak. Mostanra alakult megint kicsit élhetőbbre a dolgom. A kölcsönt is vissza fizettem.

Igaz, az egészségem eléggé megviselte az az időszak. A diabétesztől a (nagyon magas - nagyon alacsony) váltakozó vérnyomáson keresztül a depresszióig minden baj kerülgetett, de legalább most már nincs más okom az aggodalomra, csak azok a betegségek, amit azok okoztak, akik akkor elvették a munkahelyeket mindenkitől és eladták az ország nagy részét és többek között az én egészségemre is törtek. Ezeket azóta is szidom átkozom ahol csak lehet és megpróbálom felnyitni azoknak az embereknek a szemét, akiket még most is tudnak befolyásolni a hazugságaikkal.

Ma már azért is nyugodtabb vagyok, mert az az időszak elmúlt, amikor minden csak minket terhelt, kisembereket.

Azért is szóltam hozzá a témához, mert eléggé érintett lettem akkori (2005-2010-es) időszakból kifolyólag, lelki és testi betegségekben.

Tehát szerintem, a nálam bevált módszer az, hogy keressük meg a konkrét okát, amitől idegesek és feszültek vagyunk és valamiképp keressük a hosszú távú jó megoldását apránként de módszeresen, ha valós probléma áll a háttérben.

Soha ne törődjünk bele olyanba, ami nem megváltoztathatatlan. Keressük és igyekezzünk megtenni azokat a kicsi lépéseket, amivel mindig (legalább) egy nagyon kicsit tudunk javítani a hosszú távú helyzetünkön.

Ne csak közvetlenül a holnapot nézzük. Igyekezzünk távolabbra látni és úgy lépni, hogy az később is segítsen rajtunk. Végül csak azt vesszük észre, hogy már nem is olyan nagy a baj és nincs okunk idegeskedni.

Azért fogom meg a dolgot a probléma megoldás oldaláról, mert általában az ilyen rossz közérzeteknek mindig valami konkrét oka, okai vannak. Viszont ezt hosszabb távon és önmagunknak kell tudni kezelni.

Amit írtak (én is) és többen azok csak időlegesen könnyítenek, mint egy részben pótmegoldás, de az alap problémát nem oldják meg. Az megint elő fog jönni.

Tényleg, azt azért hadd kérdezzem meg, valami konkrét probléma miatt vagy rosszul lelkileg? Nem kell részletesen leírni ha nem akarod, de sok és összetett oka lehet az ilyesminek.

Tényleg kérdés, hogy kit mi tesz lelkileg padlóra. Én arra szoktam gondolni, hogy a világ jobbik felére születtem. Ahol az ivóvíz nem fertőz, ahol nincs háború, van mit enni. Igaz, hogy legalább ennyi negatívumot is felsorolhatunk, de annak nincs értelme. Mostanában nagyon sok fiatal színész meghalt Hollywoodban kábítószer-túladagolásban. Őket nem tudom megérteni. Igazán kivételes helyzetben lévő emberek voltak. Mégsem tudták értékelni az életet. Isznak-drogoznak. Miért? Attól még a probléma ugyanúgy megmarad. Sőt hoz magával újabbakat.

Én soha nem ittam, pedig a szüleim alkoholisták. Iszonyat sokat vertek csak azért, hogy levezessék a napi stresszüket. A fejemet összetörték, műteni kellett. Nem haragszom rájuk. Ők az én példaképeim, mert én soha nem akarok olyan lenni. Nem voltam depressziós, nem szedtem gyógyszert. Más kérdés, hogy epilepsziás lettem a sok megrázkódtatástól. Erre szedek csak gyógyszert, mert bármilyen hangos dologtól rohamom volt anno. Lehetett zene, kiabálás vagy valami csattanó hang. Viszont van egy gyönyörű gyerekem, férj, lakás, állás. És a mindennapi problémáknak örülök, mert ezek semmik a régiekhez képest. Mondhatnám, hogy egy sétagalopp az életem, még úgy is, hogy állandó létbizonytalanságban élek, minden sok millióan ebben a gyönyörű országban.

A rohamok után mindig a nagymamám jutott az eszembe. Hogy mit mondana épp akkor? Hogy felállni - szó szerint :-) -, menni tovább. Nem kirakni a fehér zászlót, megadva magamat. Ő a háború alatt volt fiatal, szülte a fiait. És mégsem volt "depis". Nem szedtek Xanaxot, nem ittak stb. Ő is példaképem, olyan erős vagyok mint ő. Szóval ha néha nagyon fáradtnak érzem magam, akkor elég, ha rá gondolok és máris látom a fényt az alagút végén. De miért dudál :-D?

Ez megható és aranyos történet volt.

A vége meg jópofi poénos. ;-)

Szerintem az ember a gyermekkori dolgait érzi etalonnak.

Akinek akkor sok minden rossz dolgon kellett átmenni, az mindenben a jó oldalt látja felnőtt korában, ami jobb annál.

Akire akkor nagyon vigyáztak, még a széltől is óvták, az ha felnőtt korában bármi rossz éri, azt nehezen dolgozza fel, mert a gyermekkori szeretet tteljes kényeztetésnél sok minden kegyetlenebb a felnőtt életben.

Egyébként bennem hatalmas szeretet van mert szeretettel neveltek fel. Amikor velem a leírt dolgok történtek, akkor kellett egy állatka aki segít lelkileg átvészelni azt a kegyetlen időszakot. Jöttek ide az erkélyre galambok és azokat ápolgattam és annyira közel kerültem egy-egy cseperedő fiókával, hogy mindig oda szállt rám és a fülemben kotorászott és imádattal csipegette és nézegette a hajam, az arcom. Sőt a heverőt leterítettem egy pléddel és be jött velem az erkélyről és oda feküdt mellém. bebújt mellém a derekam és a kezem közé és neki dőlt az oldalamnak. boldog volt, hogy hozzám simulhatott.

Amikor későn jöttem haza, akkor meg volt sértődve és nem szólt hozzám. Olyankor csak állt és elfordította a fejét. Kellett neki szinte hízelegnem, hogy egyáltalán megbocsásson. :)

nagyon sok szeretetet tudnak adni a kis állatok is. Persze csak akkor ha hatalmas szeretettel neveljük fel őket.

Most is van egy még 2008 őszén született és azóta is hatalmas szeretettel nevelt galambom, most lesz öt éves. Őt úgy tartom és nevelem, mint ha ember lenne. Meg adom neki a hatalmas szeretetet és tiszteletet is. Kényeztetem és ezt nagyon is viszonozza. Szabadon kirepülhet amikor csak kedve tartja. Amikor kinézek az ablakon és meglát, akkor azonnal felrepül a vállamra és ott elkezd forgolódni és mondja a fülembe, amit kicsi korától tanítottam neki, "gyönyörű gyönyörű" úgy turbékol. Amikor a fülemnél forog akkor minden fordulatnál a fülemhez nyomja a csőrét (de mivel nem élesen, inkább puhán) talán az orrát és úgy szinte puszilgat közben. :)

Amikor kézbe fogom, mint kicsi korában, akkor hozzá nyomom finoman a homlokom. Ő meg teljesen hozzám símul és a csőrével teljesen az orromhoz simul. Hatalmas szeretet van benne mert úgy neveltem. Csak akkor haragszik, ha a fészekben közeledek hozzá. Még fél évesen (első télen) fogott egy kislányt magának és azt is ide engedtem, mert az ő választása. Aztán itt bent raktak egy fészket. A kislány is megtanulta a házi rendet, hogy hova szabad és hova nem pottyantani.

Itt az én galambom amikor a fészekben ül a mű tojásokon, amit mindig becsempészek a valódiak helyére, hogy ne legyenek fiókák.

Itt a videó: http://www.youtube.com/watch?v=bCVcE5OQASo&feature=c4-overvi..

Ezen lehet hallani, amikor úgy turbékol, hogy mondja, "gyönyörű". Ugye nem csk én hallom bele? ugyanúgy hangsúlyozza mint én szoktam. :-))

Sőt amikor még tanulta és nem tudta jól kimondani, akkor úgy mondta, hogy "gyönyrű" és én meg vissza mondtam neki úgy, hogy érezze a különbséget. Azt csúfolkodásnak vette és haragosan nekem támadt érte. Egyből oda repült hozzám és jól megcibálta a kezem és mérgesen megveregetett a szárnyával, hogy ne csúfoljam ki. Sőt amikor a kislánnyal keztek "házas életet élni" párosodni, akkor viccből mutattam neki a kezemmel azt a mozdulatot, amikor a lány hátára ugrik és alá fordítja a.. Na szóval akkor is nekem ugrott éas dühösen megcsapkodott a szárnyával.

Hihetetlen, hogy ilyeneket meg tud érezni, hogy mi az a csúfolkodás.

Amikor itthon valamin össze morgolódtunk anyámmal és már kicsit idegesebben mondtam valamit, akkor oda repült a vállamra és hízelgett nekem, mint amikor be jön kintről.

Attól minden bajom elfelejtem és egyből érzem a könnyebbséget és a hatalmas szeretetet. Akkor el is felejtem, min vitáztunk előtte. Ez még abban az időben volt (2009 körül), amikor még veszélyben voltunk az akkori kormánytól és volt okunk idegeskedni. Azóta már jóval nyugisabb lett az életünk.

Na a lényeg a lényeg, egy kis állatka is hatalmas lelki támogatást tud adni. Az minden nyugibogyónál többet ér.

Szóval ő ápolgatta a lelkem abban a kritikus időszakban.

Akkor ez egy speciális galambterápia :-). És az ára csak az odafigyelés és a napraforgómag. Remélem, hogy a kérdező is elolvasta. És máris kapott egy olcsó, de hatékony módszert, hogy a lelkét ápolhassa.

Nekünk is volt éveken át egy pár balkáni gerlénk. Nagyon szelídek voltak, de csak fél méterig tudtam őket megközelíteni. Viszont a galamboktól eltérően nem piszkították össze az egész erkélyt. Ha megláttak már repültek oda, kiraktam a részükre a magot.

Mindenkinek kicsit befelé kell fordulnia, ha problémája van. Megtalálni azt amitől ellazul (de ne gyógyszerrel vagy droggal). Ha pedig olyan a habitusa, akkor amitől ki tudja magából adni a felgyülemlett stresszt. De ez ne a kocsma legyen és a kocsmai verekedés vagy hasonló primitív dolog. A drog és az alkohol az egyszerűbb megoldás. Sajnos szenvedni is meg kell tudni tanulni. Hogy túlláthassunk rajta. Hogy mi van utána, hogy túl lehet élni. Utána pedig még erősebbek leszünk, Főnix madarak. És az emberek nem sajnálni fognak: szegény drogos, szegény alkoholista. Én nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy az emberek irigyelnek. Nem tudtak semmit a gyerekkoromról, nem szoktam reklámozni. De látták, hogy milyen jól elvagyunk a párommal. Lakást vettünk, jött a gyerek. Mindezt a kis fizetésből összekuporgatva, dolgozva, minimális segítséggel. Persze egyikünk sem dohányzik és nincs autónk, ami zabálja a benzint. A kényelem sokba kerül. Körülöttünk sokan elváltak vagy épp nem találnak párt évek óta. Azt mondták, hogy nekem könnyű! Hát ha ők így gondolják! :-)

Belőlem is lehetett volna alkoholista, gyógyszerfüggő. És minden okom meglett volna rá. De akkor mit szólna a nagymamám? Az én problémám az övéhez képest semmiség.

Rendszerek jönnek és mennek, mi kis emberek maradunk. Nekünk mindent túl kell élni, akármilyen nehéz a helyzet. Könnyű pedig sosem lesz, ne is áltassuk magunkat.

Tehát lelkileg fel kell készülni, mert különben bedarál bennünket az élet. És akkor sajnálkozni fognak rajtunk. Ami szánalmas.

Kedves Lilla:

Nálam született ez a galamb, kint az erkélyen és kb 3 napos korától én etettem és éjszakánként kétszer cseréltem mellette melegvizes palackot, ami pótanyaként szolgált. Néhány óránként meg kellett etetni szemenként, amikor laposabb lett a bögyének a tapintása. A búzából eleinte ki kellett keresgélni a kicsi magokat, mert a rendes méretű nem fért a kis csőrébe. Az ujjamról cseppentett vízzel itattam.

Azért szokott annyira hozzám, hogy egyáltalán nem is jut eszébe, hogy ne jöjjön közel, úgy mint bármelyik galamb társához. Ez a galamb imád engem mert csak jót tettem vele. mindig csak azt kerestem, hol tudok a kedvében járni. Akkorra már elvették a munkám és eladták a munkahelyem (Bajnai vette meg ár alatt), ezért volt sok időm erre a kis madárra és emiatt nőtt így hozzám.

Miquel!

A szobatisztaság alatt azt értsd, hogy tudja, hova lehet anélkül pottyantani, hogy ne szóljak rá, hogy "gyönyörű, mit csináltál? nem oda kell tenni", hanem (mutaom a helyet) oda. ilyenkor ha nem jó helyre pottyant véletlenül, akkor mutatom ahova tette és mutatom hova kellene. Azért van amikor eltéveszti. Van olyan is amikor valamiért neheztel rám mert nem engedtem valahova felülni, akkor azért is többször egymás után oda teszi egy helyre, ahova épp nem szabadna, de direkt, bosszúból mert eltiltottam valahonnan. Azután jól leszidom és legközelebb már feltűnően nekem mutatja, hogy oda teszi ám, ahova kell, szinte tüntetően. ilyen szintű a szobatisztasága.

A párja, a kislány már másképp tanulta. Ő mint idegen galamb, kint nevelkedett és eleinte a legvadabb helyre is tette a dolgát, sokszor hígat is. Akkor fogtam a kislány galambot és kitettem az ablakon kívülre és vártam kis ideig, hogy tanulja meg, akkor kint marad, ha ez teszi.

persze nem akart kint maradni mert látta az is, hogy milyen jó itt az életük.

Amikor beengedtem, akkor mutattam neki, hogy hova menjen és hova tette nemrég.

A nyitott ajtó alá tettem nagy újság papírt és oda szoktattam a kislányt is ezzel a módszerrel, ha nem oda teszi, akkor kimegy "tanulni". Annyira bent akart maradni, hogy inkább vigyáz, hova tegye. Tudja, hogy különben ki kell mennie.

persze van amikor eltévesztik vagy nem úgy alakul, de a kislány még sokkal inkább vigyáz erre, mint amelyikt én neveltem kiskorától. A kislány sokat ül a fészken. Egyszer csak felszáll az ajtóra, pottyant és repül vissza a fészekre. Meg lehet tanítani, de először arra kell megtanítani, hogy tiszteljen és respektáljon. Azután már megéri neki szót fogadni.

Ami pedig a "beszédjét" illeti, azt meg is hallgathattad volna. A turbékolás ösztönére alapult, hogy azt a szót ki tudja mondani. Először azt mondogatta szépen hangsúlyozva, hogy "jólegyél". Aztán később kezdte mondani a "gyönyörű"-t. Végül ez lett a neve.

Itt magad is meghallgathatod, tőlem tanulét meg turbékolni és most azt mondja, amit sokszor hallott tőlem (a videó fele után, a háromnegyedénél hallatrszik):

http://www.youtube.com/watch?v=bCVcE5OQASo&feature=c4-overvi..

Egyébként szoktam én is mondani, ha nem hallom, látom és tapasztalom ezeket a leírt dolgokat, talán el sem hiszem.

Ezt szerencsére nem nekem kellett kitalálni, ezeket a galambom tette így és jólesett felidézni. Tényleg hihetetlen, hogy ilyen legyen egy galamb és tényleg nagyon aranyos.

Ezt magyarázzák sokféle képen, de szerintem, amit érzek ilyenkor, az a hatalmas szeretet és öröm, hogy valaki rám van szorulva, a segítségemre és jót tudok tenni vele és ezt viszonozza a kis lényével. Azzal, hogy bizalmat kapok tőle. Olyant, amit más ismeretlen hasonló faj társaitól még csak nem is remélhetek. Eleinte alig hittem el, hogy ő, a kismadár is ugyanazt a szeretetet érzi. Pedig ez így van.

Egy tökéletesnek látszó világba cseppenünk ezáltal, ahol csak a "jó" van. Ott legbelül érzem olyankor, amikor a kis madarat magamhoz ölelem és látom, hogy becsukja a szemét és hozzám simul. Ugyanazt érzi mint én.

Ez szerintem sokkal hatásosabb és mellékhatás mentesebb bármi másnál.

Amikor valaki be vesz valami hatásos nyugtatót, akkor érzi, hogy pillanatnyilag el lazul és elfelejti minden problémáját. Viszont ennek néhány ilyen alkalom után meg jön a mellékhatása és még inkább feszült lesz, ha nem veszi be ismét a gyógyszert még nagyobb adagban.

Ilyenkor nekem már egy ideje ott a kis madár, a kis "állatka", amit ilyen formában már nem is mondanék ki jó érzéssel, mert szinte embernek vagy még többnek érzem.

Neki nincs mellékhatása és meg tud nyugtatni.

persze ehhez az is kell, hogy kialakítsak vele egy bensőséges mély lelki kapcsolatot, amit ő is így él meg.