Gyors, fájdalom mentes halálra van valami biztos?

Sziasztok meghalni vágyók! Remélem még köztünk vagytok. Jelenleg én is "magamalatt vagyok", azért is találtam meg ezt a cikket. Elég sajnálatos,hogy ilyen a világ, tele fájdalommal és bűnnel. Nem először jár a halál gondolata a fejembe,de még itt vagyok. Ennek csak az az oka, hogy megismertem évekkel ezelött egy vallást, a legősibbet, ami szerint az egyik legrosszabb halál az öngyilkosság vagy az olyan hirtelen halál, amikor még lezáratlan ügyeink vannak. Mivel a lélek örök és csak a test az ami múlandó és változik életeken át.Az öngyilkosság által bekövetkezett halál után egy sok időn át tartó, gyötrelmekkel teli szellemvilágban találjuk magunkat. Tehát nem megoldás (sajnos). Én azt várom, hogy mikor következik be külső hatás által. Legyen az természeti vagy baleseti.. Nem félek tőle, és valahol várom már. (Lehet ez önzőség?) Az öngyilkossági gondolat a volt magyar tanárom szerint egészséges. Szerinte nincs olyan ember, akinek ne fordult volna még meg a fejében. Sajnos minél idősebb az ember, annál több fájdalom, csalódás, közeli halálesetek jelennek meg életében és ha hajlamos rá, annál többször fordul meg a fejében a halál/ öngyilkosság gondolata. Nem véletlen, hogy a legtöbb idős ember arcára kiül a szomorúság. Régebben ha nagy fájdalom ért, menekültem.. külföldre utaztam stoppal és nem érdekelt semmi. Sajnos semmilyen menekülési út nem megoldás. A gondok, fájdalmak elöl nem lehet elmenekülni. Meg kell élni, fel kell dolgozni. Ami nem öl meg, az erősít. Az élet olyan mint egy hullám. Egyszer fent, egyszer lent.Ha nem tapasztaljuk meg milyen a rossz, nem tudjuk milyen a jó. Mindenkinek szar, csak másképp. Nagyon nehéz, de erősnek kell lenni! Amikor hallok mások életéről, gyötrelmeiről, rájövök, hogy annyira nem is rossz nekem. Lehetne rosszabb is. Aztán lesz is. De lehetne annál is rosszabb.. szoval ennek sose lesz vége. Az emberi élet az egyetlen, amiben lehet fejlődni, tanulni, megérteni, hogy aztán idővel (nem ez életre gondolok) jobb lehessen, megtisztuljon. Ha már megkaptad ezt a lehetőséget, csináld végig! Hord a kereszted, mutasd meg Istennek, hogy veled nem lehet lacafacázni. Tegyél meg minden magadtól telhetőt, szorítsd össze a fogad és haladj előre! Amikor meg kell halnod úgy is meghalsz. Ebből az örök körforgásból nincs kiút. Hiába leszel öngyilkos, az nem a vége... "Never ending story"..

A 16 éves kutyás lánynak a története eléggé megérintett engem. Volt egy vizslánk, szerettem őt. Kiskora óta velünk volt. Gyerekként sokat játszottam vele. Aztán az iskola miatt egyre kevesebbet foglalkoztam vele. Szüleim úgy nevelték, ha rosszat csinált, a fenekére csaptak. Legtöbbször szerencsére csak újsággal. És én mint gyerek, ezt tanultam tőlük. Így én is hasonló képpen bántam vele, mert azt hittem így kell nevelni. Ezt láttam, ezt tanultam. Aztán idősebb korára daganatos lett. Szüleim nem költöttek műtétre, én pedig iskolás voltam, nem volt pénzem. Emlékszem utolsó napjaira, mikor már csak feküdt és bús szemekkel nézett fel. Aztán elment. Apám, mint ahogy a többi, elötte velünk élő kutyákat valahova elvitte. Sosem mondta el, hogy elásta, kidobta vagy mit csinált vele, hová temette. Csak elvitte. Azóta felnőttem, megváltozott a nézetem, rájöttem, hogy ahogy nevelve volt-bár nem volt rosz élete, az nem volt a legjobb nevelési módszer. Sokat gondolok rá és azóta is gyötör a tudat, hogy viselkedhettem volna vele jobban. Azóta testvéremék a 3 gyerekükkel a szomszédban vettek egy kutyát. Eleinte sokat verték ütötték, hogy "megneveljék". Kis helyen volt tartva, bezárva az udvaron egy kenelbe. Naponta egyszer kivitte sétálni egy 10 percre a tesóm férje. Ennyi volt az élete. Sokszor az ürüléke sem volt kitakarítva. Nem tetszett. A közeli barátom mondta is, hogy miért nem teszek valamit? Rájuk kellett volna hívnom az állatvédőket, de nem akartam családi viszályt, mivel egy udvaron belül lakunk. A barátomat pedig nem akartam belekeverni. Gyáva voltam. Utolsó napján borzalmasan nézett ki. Lefotóztam es úgy voltam vele felkeresek egy állatvédőt. De már késő volt. Meghalt. Az említett, közeli állatbarát barátom, aki imádja a kutyákat megszakította velem a 10 éves barátságot végleg. Mert hagytam, hogy ez megtörténjen. " Vétkesek közt cinkos aki néma" ! Egy örök életre ezzel kell együtt élnem.

Tegyétek meg Ti is a lépést amíg nem késő! És ne tanácsot adjatok a másiknak, hogy hogyan ölje meg magát, hanem adjatok helyette segítséget és erőt!! Legyen az állat vagy ember, mert a lélek az lélek, csak más testben. Minden élőlénynek vannak érzései! Én sokmindent elb...am életemben és sokszor visszamennék a múltba, hogy kijavítsam hibáimat. Valójában a jelenben kell jól cselekedni a múlt tanúlságával, mégha vissza sem fordítható vele az amit tönkretettünk. :(

Vajon amit most problémának érzek, évek múlva apróságnak tűnhet?

Ahogy itt olvasom a gondjaitokat, nem tűnik megoldhatatlannak egyik sem. Lehet, mert ezeken a szakaszokon már túl vagyok így 30+ évesen, de az is lehet, hogy igaz, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb.

25 éves koromig hasonló gondjaim voltak mint nektek, de sosem gondoltam arra, hogy ne tudnám megoldani. Valószínűleg minden fejben dől el, mert azóta olyan gondokkal küzdök, amit valóban nem tudok megoldani, legfeljebb elfogadni és ez az ami igazán nehéz, ami igazán zavar… a tehetetlenség. Úgy érzem nektek csak cselekedni kellene és minden a helyére kerülne, de mit tehet az, aki cselekedne, de nincs lehetősége, mert hatáskörén kívüli a probléma forrása?

Örülnék egy idősebb kommentelőnek, aki túl van ezen is, ahol már csak elfogadni lehet, tenni sajnos nem. Az ő nézete talán ráébresztene, hogy messziről nézve ez sem akkora probléma amekkorának érzem, mert jelenleg értelmét nem látom az életnek.

Több mint tíz éve küzdök, hogy elfogadjam a helyzetem. Elfáradtam. Próbáltam mindent. Elkezdtem egészségesen élni, edzeni, pszichológushoz, pszichiáterhez járni és gyógyszereket is szedtem. Volt átmeneti eredménye is, mert jobban néztem ki és mentálisan is elkezdtem tenni a dolgokra, könnyebben felfogni az életet. De ez csak hullámokban tört fel. Egy idő után a gyógyszerek sem segítettek, ugyanis elvették az örlődést, a szorongást, de ezekkel együtt a motivációt és a célokat is. Üressé tettek. Felhagytam velük.

Nem tudom elfogadni, hogy van amin már nem lehet változtatni. Lehet, hogy 50-60 évesen már nem fog fájni, de addig éljem le így az életem? Attól félek elmegy mellettem.