Mi a baj velem? Nem ismerek magamra. Boldog házasságban élek,36 éves vagyok,1 éves a kisfiam. Gyönyörűen élünk, nincs hiány semmiben, csodaszép ház egy tóparton. Mégis. Valami nem stimmel.

Előző vagyok. Ha valóban úgy érzed, azzal vagy, akit igazán szeretsz, nem is firtatnám ezt tovább, valószínűleg így van. Azt azonban nem értem, miért nem vele próbálsz meg beszélni erről. Illetve, ha próbáltál már, miért van szükség mégis arra, hogy idegenek véleményét is kikérd? Itt meglepően őszinte vagy, nem úgy érzem, mintha tőle kielégítő választ kaptál volna, netán megfelelő odafigyelést, törődést, támogatást ez ügyben. Egy férfinak, szerető másik félnek úgy gondolom, kisebb pszichológusként is működnie kell tudni, meg kell próbálnia megérteni a helyzetedet, már a szándék is nagyon sokat segít, ha konkrét megoldást nem is tud. Erőt ad, ha valóban úgy érzed, áll valaki melletted.

Szerintem egyébként a problémád továbbra is az egyhangú életvitel, a megszokott rutin, kihívások hiánya. Abból nem származik sikerélmény, hogy elviszed a gyermekedet iskolába, megfőzöd az ebédet, lefekszel, másnap kezdődik minden előlről. Ettől bizonytalanodsz el, és kezdesz el foglalkozni olyan butaságokkal, hogy ki mit gondolhat éppen Rólad, holott jóllehet nincs is alapos indokod rosszat feltételezni az illetőről, vagy negatív olvasatot tulajdonítani egy adott szituációnak. Nincs itt szerintem igazán komoly baj, csak keresned kellene új kihívásokat. Kezdj el talán valamivel foglalatoskodni, végezz közösségi munkát, védd a természetet, járj összejövetelekre, bármit, amiben valóban hasznos tennivalóra találsz. Ennek nem a szüléshez van köze, minden ember becsavarodik a tartós, akár társas magányban, a ismétlődő, konkrét céloktól mentes életvitelben.

Örülök, ha segítettem, bár az enyém is csupán nézőpont, hiszen nem élethetem át a pontos helyzetet. Mint mindig, igazából most is csak magadra számíthatsz, mint minden ember, még ha nem is szeretné ezt felismerni.