Miért nem akarok élni?

Én a nem f@szfej vagyok...

Tényleg nem kiosztani akartalak, mert totál együtt érzek veled. Attól függetlenül, hogy ezt a 4 év kor külnbséget élvezet hajhászással, és sok-sok új élmény és tapasztalat kereséssel töltöttem, eljutottam arra bizonyos pontra, h nincs tovább.

Nem vagyok dühös, vagy szomorú, nem érdekel, h mi lesz a testemmel, hogy ki mit fog gondolni, ha megteszem. Mert én veled ellentétben megteszem, csak tudom, hogy egyáltalán nem könnyű sikeres öngyilkosságot elkövetni, amivel a lehető legkevesebb embernek okozol gondot (metró alá ugrás), és nem leszel látványosság (Szabadság-hídról leugró élő ember) és tényleg bele is halsz.

Szóval én csak azt akartam javasolni, hogy érd el ezt a pontot, hogy már semmi sem tud fölcsigázni, és nem azért akarsz meghalni, mert olyan jó elképzelni, hogy ki mit fog szólni, érezni, amikor egy ekkora "kabd be"-t mutatsz a világnak.

Egyébként meg általános emberi tulajdonság, hogy mindenki a saját helyzetét érzi a legrosszabbnak, ha épp annak érzi... Nem tudok sokat rólad, lehet hogy milliószor rosszabb helyzetben vagy, mint én de mindenkinek a saját sebe fáj a legjobban. Együtt érezni, ettől még lehet, de amint teszem azt leírnád és én elolvasnám a történetedet, visszatérnék a saját gondolataimhoz, érzéseimhez. Az ember ilyen.

Utolsó válaszolónak ha még él:

Tudom, nem rám tartozik és jogod van megtenni, továbbá fogalmam sincs az életetben zajló eseményekről. De gondolom vannak szeretteid.. Ha igen, látom, nem tántorít el. Mindenesetre nézd meg légyszi ezt a linket, ha már úgyis minden mindegy. Csak simán megmutatni akarom, nem fűz hozzá semmi érdek, hogy megnézd, annyi hogy kíváncsi vagyok, mit szólsz ehhez. Nem vagyok vallásos, ez egy vallásfüggetlen dolog, ateistákra, meg mindenkire vonatkozik. Elég érdekes és hátborzongató cikk. Viszonylag hosszú, nem kell az egészet elolvasni, csak innen az öngyilkosságos részig, de úgy, hogy az még benne legyen, hisz amiatt küldöm. (A többi csak előzmény, hogy tudd, egyáltalán miről szól.)

[link]

Igen, van családom, szeretteim nincsenek. Mélységesen cinikus a hozzáállásom, hogy az életem sorozata jutatott ide, vagy így születtem, hogy nem igazán tudok szeretni, nem tudom.

Számtalan szakembernél voltam, mert természetesen tisztában vagyok vele, hogy mindent összevetve, ez nem egy normális cselekedet, ill. gondolat. Ilyen úton-módon résztvettem reinkarnációs utazásban, ill. úgy nevezett halál-meditációban, tanulni kellett, ez a halál meditáció hasonló a buddhisták tetsz-halott állapotához, amiről a link is ír. Míg sokakban itt nyugaton ez az állapot félelmet ébreszt, vagy feldolgozandó mély negatív élményt jelent, én úgy éreztem, amikor végre sikerült, hogy igen, ez az én állapotom. Szeretek így lenni.

Ha van is lélek, ill. biztos vagyok benne, hogy van, nos valóban elképzelhető, hogy van egy ilyen státusz, amíg teljesen meg nem hal a test, hogy a lélek bolyong, de én valahogy úgy érzem, amikor a test meghal a lélek semmivé foszlik. Túlvilág és újjászületés? Nem hiszek benne, mondanom sem kell. Ám úgy gondolom, ha van is, hogy úgy mondjam csak érdekesebb lehet, mint ez az élet. Érdekesebb, nem jó szó. Intenzívebb. Nincs rá jó szó, ez a mostani életem, már csak sivárság, nincs se szenvedés, se boldogság, csak egyhangúság. Nem tudtam megtörni, mint írtam és ennél a rosszabb is jobb lenne számomra. Ill. a legjobb a SEMMI állapota lenne.