Hogyan tudnám legyőzni magam?

Huszonéves éves lány vagyok, és valami nagyon nincs rendben velem.

Óvodás koromban kezdődött. Eleinte csak kényszeres gondolataim voltak, aztán jöttek a kényszercselekvések. Ha a járdán a csíkra lépek, anyu meghal. Ha nem mondom el magamban tizenkétszer ezt a mondatot, meghalok. Mire gimnazista lettem, a kényszereim is megváltoztak. Ha rosszul írtam le valamit, kitéptem azt a lapot a füzetből, és újraírtam az oldalt. Ha már túl kevés volt a lap, akár az egész füzetet is. Az egyetlen hely, ahol nem zavar annyira, ha áthúzok valamit, a naplóm. Ezért aztán az egyetemi jegyzeteim már gépen írom. De ugyanúgy fél óráig tart, mire egy sort megfogalmazok…

Rendben, kényszerbeteg vagyok. De más is. Már óvodás koromban nagyon furcsa gondolataim voltak. A délutáni alvások alatt én arról fantáziáltam, hogy meztelen vagyok, és különböző férfiak bántalmaznak (megvernek, mindenféle mocskos vizű kádakban fekszem, és ők kinevetnek). Pedig nem molesztált soha senki. Később, amikor már idősebb voltam, ezt mélyre elástam magamban, és csak az elmúlt néhány évben jött elő megint. Arról álmodok, hogy fiúismerőseim megaláznak, megerőszakolnak. Nem élvezem ezeket az álmokat, inkább félek tőlük.

Gyakran érzem azt, hogy az elmém darabokra hullik. Nem vagyok benne biztos, hogy létezem, hogy álmodtam-e egy eseményt, vagy tényleg megtörtént. Ezt súlyosbítja, amikor a szerelmemmel összeveszünk valamin. Olyankor előjönnek az öngyilkossági gondolataim, amelyek szintén gyerekkorom óta kísértenek. Egész képsorokat játszom le magamban, hogy felkapom azt a poharat, a falhoz vágom, és a darabjaival vagdosni kezdem magam. Idáig még sosem jutottam el, de többször előfordult, hogy késsel karcolgattam magam, a falba vertem az öklöm vagy a fejem, a párkányon üldögéltem, és ugrani akartam…

Néha a föld felett járok, annyira különlegesnek és felsőbbrendűnek érzem magam. Néha pedig összeomlok, magamat hibáztatom mindenért, és kedvenc kifejezésemmel, az önző ribanccal illetem magam. Ilyenkor órákig remegek.

Az emberekkel látszólag jól kijövök, barátságos vagyok velük, közben lenézem őket. A férfiakat általában többre becsülöm, mint a nőket, és folyamatosan küzdök azért, hogy felfigyeljenek rám. Két ember van, akikkel néha őszinte tudok lenni, egy barátom és a szerelmem. Hozzájuk görcsösen ragaszkodom, mindent megtennék, hogy ne hagyjanak el. Egyedül velük kapcsolatban vannak igazi érzelmeim, de csak végletesek: vagy gyűlölöm, vagy imádom őket.

Mindez, amit leírtam, inkább periodikus jellegű, vannak nagyon rossz és tisztább időszakaim is. Most épp az utóbbit élem. Még soha nem kértem segítséget pszichológustól, de az elmúlt másfél-két évben sokat olvasok a témában. Leginkább a Borderline stílusjegyeit vélem felfedezni magamon, de lehetetlennek tartom, hogy egy egyszerű betegségnévvel körülírható lenne a káosz, ami a fejemben van.

Létfontosságúnak tartom, hogy a problémáim egyedül oldjam meg, hogy kontrollálni tudjam az elmém és az érzelmeim, ezért még soha senkinek nem beszéltem ezekről a dolgokról. De úgy döntöttem, mivel itt névtelenségbe burkolózhatom, megkérdezem:

Van még rajtam kívül másnak hasonló problémája? És ha igen, sikerült-e neki egyedül legyőznie?