Öngyilkosság. Gyáva megfutamodás, vagy bátor menekülés az élet sivársága elől?

Tudom, a kérdés megfogalmazása eléggé egyszerűre sikerült.

Biztos sok ilyet láttatok már, de szeretnék pár véleményt elolvasni talán az én helyzetemről, vagy esetleg máséról, aki szívesen megosztaná az ő érzésvilágát a dologgal kapcsolatban. Olvasgattam más kérdések válaszait, de őszintén szólva túl egyszerűek voltak, és egy bizonyos ponton sajnos nem tudokt velük mit kezdeni. Módszert nem kérek senkitől, és én sem fogok tanácsot adni.

Jómagam 20/F, teljes mértékben fiatal, rendeltetésszerűen még csak rá sem kellene gondolnom erre a tettre. De már nem telik el nap ezen dolog gondolata nélkül..

Az életem folyamatosan táplálja belém a negatív hullámokat, szóval nincs egy konkrét paraméterrel meghatározható indok, ami miatt megtenném. Egészen óvodás korom óta folyamatos negativitásban élek, folyamatos stressz, és barátságtalanság fogad mindenhol ahova lépek. Konkrétumokat most nem írok, így is elég hosszú lesz ez.

Alapvetően egy szerencsétlen tekintetű, "kétbalkezes" ember vagyok, aki retteg az emberektől. Sőt minden olyan helyzettől, amivel szemben egy kis elvárás is van. A munkámat nehezen és stresszesen végzem, remeg a kezem, gyakran rosszul vagyok. Emberek közelében izgulok, kiszárad a szám, és nem bírom magamat adni.

A magánéletem szörnyű, egészen kisiskolás korom óta hallgatom hogy miért nem vagyok jó. Egyszer volt egy kapcsolatom, ( mellesleg gyönyörű volt az egész, évekkel ezelőtt - ha egyszer volt jó, lehet máskor is - tartja bennem a lelket ) A munkámat nem hagyhatom ott bármennyire is utálom, az emberek többnyire úgy néznek rám mint egy elhanyagolható tényezőre.

Engem nem érdekel hogy sz*r a világ, ez az utolsó dolog ami miatt rosszul fogom érezni magam, egész egyszerűen olyan vagyok mint egy űrlény, aki más bolygóról jött. Honvágyam van.

Az örökös, stagnáló, éveken át tartó ürességérzetre manapság ránehezedtek bagatel problémák (szerelmi bánat, stresszes gyűlölettel teli munkavégzés, családi stressz és veszekedés, a barátaim egyre kevesebbet figyelnek rám stb ), amik úgy nehezednek rám mint egy szikla. Ha lenne mire támaszkodnom, lenne miért végeznem a munkám, lenne miért ÉLNEM, ezeknek a problémáknak még kifejezetten örülnék is, mert végre történik velem valami, érezhetek valamit..

Alapvetően csak ülök, és üveges tekintettel bambulok. Nincs érdekeltségem szinte semmi iránt, vagy nincs pénzem megvalósítani bizonyos dolgokat. A sport nem köt le, a hobbijaimat eluntam az évek alatt. Mindet arra használtam hogy kitöltsem az űrt. A bulikban idegennek érzem magam, és az alkoholtól mély "depresszióba" esek. Nem merek már inni sem, nem egyszer jutottam már el majdnem arra a pontra, ami a kérdésem első szava.

Konkrétan nem is tudom miért írtam le ezeket, és talán tanácsra sincs szükségem. Egész egyszerűen kíváncsi vagyok más emberekre. Ha akad.

Elnézést a hosszú leírásért, remélem ez nem okoz gondot.