Öngyilkosság. Gyáva megfutamodás, vagy bátor menekülés az élet sivársága elől?
Tudom, a kérdés megfogalmazása eléggé egyszerűre sikerült.
Biztos sok ilyet láttatok már, de szeretnék pár véleményt elolvasni talán az én helyzetemről, vagy esetleg máséról, aki szívesen megosztaná az ő érzésvilágát a dologgal kapcsolatban. Olvasgattam más kérdések válaszait, de őszintén szólva túl egyszerűek voltak, és egy bizonyos ponton sajnos nem tudokt velük mit kezdeni. Módszert nem kérek senkitől, és én sem fogok tanácsot adni.
Jómagam 20/F, teljes mértékben fiatal, rendeltetésszerűen még csak rá sem kellene gondolnom erre a tettre. De már nem telik el nap ezen dolog gondolata nélkül..
Az életem folyamatosan táplálja belém a negatív hullámokat, szóval nincs egy konkrét paraméterrel meghatározható indok, ami miatt megtenném. Egészen óvodás korom óta folyamatos negativitásban élek, folyamatos stressz, és barátságtalanság fogad mindenhol ahova lépek. Konkrétumokat most nem írok, így is elég hosszú lesz ez.
Alapvetően egy szerencsétlen tekintetű, "kétbalkezes" ember vagyok, aki retteg az emberektől. Sőt minden olyan helyzettől, amivel szemben egy kis elvárás is van. A munkámat nehezen és stresszesen végzem, remeg a kezem, gyakran rosszul vagyok. Emberek közelében izgulok, kiszárad a szám, és nem bírom magamat adni.
A magánéletem szörnyű, egészen kisiskolás korom óta hallgatom hogy miért nem vagyok jó. Egyszer volt egy kapcsolatom, ( mellesleg gyönyörű volt az egész, évekkel ezelőtt - ha egyszer volt jó, lehet máskor is - tartja bennem a lelket ) A munkámat nem hagyhatom ott bármennyire is utálom, az emberek többnyire úgy néznek rám mint egy elhanyagolható tényezőre.
Engem nem érdekel hogy sz*r a világ, ez az utolsó dolog ami miatt rosszul fogom érezni magam, egész egyszerűen olyan vagyok mint egy űrlény, aki más bolygóról jött. Honvágyam van.
Az örökös, stagnáló, éveken át tartó ürességérzetre manapság ránehezedtek bagatel problémák (szerelmi bánat, stresszes gyűlölettel teli munkavégzés, családi stressz és veszekedés, a barátaim egyre kevesebbet figyelnek rám stb ), amik úgy nehezednek rám mint egy szikla. Ha lenne mire támaszkodnom, lenne miért végeznem a munkám, lenne miért ÉLNEM, ezeknek a problémáknak még kifejezetten örülnék is, mert végre történik velem valami, érezhetek valamit..
Alapvetően csak ülök, és üveges tekintettel bambulok. Nincs érdekeltségem szinte semmi iránt, vagy nincs pénzem megvalósítani bizonyos dolgokat. A sport nem köt le, a hobbijaimat eluntam az évek alatt. Mindet arra használtam hogy kitöltsem az űrt. A bulikban idegennek érzem magam, és az alkoholtól mély "depresszióba" esek. Nem merek már inni sem, nem egyszer jutottam már el majdnem arra a pontra, ami a kérdésem első szava.
Konkrétan nem is tudom miért írtam le ezeket, és talán tanácsra sincs szükségem. Egész egyszerűen kíváncsi vagyok más emberekre. Ha akad.
Elnézést a hosszú leírásért, remélem ez nem okoz gondot.
Szia!
Menj el pszichológushoz, vagy beszélgessünk privátban, hátha jobb belátásra bírlak, én nyitott vagyok rá!
válasza:Gyáva megfutamodás lenne.
20 évesen élni kellene az életet.
Sportolj valamit jobb lenne az önbizalmad örülj neki, hogy van munkád másnak még az sincs. Becsüld meg ne szégyeld dolgozz keményebben. Legyél vidámabb barataid körébe azok fontosak.
Magán élet kit érdekel ha nem jó hagyd ott... pszihológus beszélgetéssel nem ártana neked.
Hát nem egyszerű a válasz a kérdésedre. Igazából tényleg pocsék érzés, ha senkinek sem vagy fontos, és ha "légüres térben" élsz, mindenféle támasz és cél nélkül. Ha pedig nincs sikerélményed, akkor eleve nem is lesz önbizalmad, nem lesz motivációd a további változásra. Abban igazad van, hogy csak a szavak nem elegendőek. A pszichológus nem is feltétlenül ezért van, hanem hogy kibeszélhesd magadból, ami a lelkedet nyomja, és hogy utat mutasson neked. Pár beszélgetést megér a dolog, de tényleg kérdés, hogy mit tudsz kezdeni az információkkal. Nekem is mindig ezzel volt bajom, hiába mondták, hogy győzzem le a félelmeimet, meg hogy próbálkozzak javítani azon, amin kell, konkrét tanácsot senki nem adott (pl. hogy mit csináljak, ha beszélnem kell valakivel, de közben görcsöl a gyomrom), általánosságokat meg bárki tud mondani, az nem igazi segítség. Jártam pszichóhoz, voltam pszichiáternél, pár hónapig szedtem a gyógyszert, de nem sok hatást éreztem (amúgy dysthymiám van). A pszichó olyan szempontból jó volt, hogy legalább kibeszéltem magamból, ami nyomasztott, meg talán picit változtam. Viszont semmi nem akar összejönni, amit szeretnék, sikerélményem nincs, és én is szoktam gondolkodni azon, hogy feladom, mert értelmetlen az életem. Nem tudom, mi visz tovább, de tény, hogy amúgy gyáva is lennék az öngyilkossághoz. Szóval szerintem nyugodtan próbálkozz meg egy pszichóval, hátha segít. És ha gondolod, írj nyugodtan privit, én is szívesen segítek, ha tudok.
28/F
104, de nem igazán tudtam megfelelő válaszokat adni. Soha és Mindig között túl nagy a különbség.
Ha jól látom te már azon a ponton vagy, aki átesett a részen ahol én vagyok ( ezzel nem azt akarom hogy egy és ugyanaz a helyzet ) és már tisztábban tudsz gondolkodni, esetleg rendbe tettél pár dolgot ami kell ahhoz hogy normálisan élj.
Furcsa dolog látni hogy nem vagyok egyedül a problémámmal (igaz soha nem gondoltam azt, hogy csak nekem van ilyen vagy hasonló jellegű bajom ). Kár hogy az ilyen embereket szinte soha nem hozza össze a sors.
23:20
Igen, ez a legborzasztóbb az egészben: Az " add magad " effektus, mikor fogalmad nincs mit kellene mondani valakinek, vagy hogy hogyan viselkedj normálisan (pl egy adott szituáció diktálja ), de csak add magad. Fiatalos példa, de egyszer odamentem egy lányhoz azzal a spiritusszal, hogy add magad. Köszöntem, álltam előtte 5-6 másodpercet, majd azt mondtam hogy Jedi vagyok.
Nem működik.
A válasz a kérdésre is-is nézni kell a személyt és a körülményeket. Tudom nem sokat vagy talán egyáltalán nem segít de én is hasonlóan érzek mint Te. (Amúgy 21/F)
Nálam még rosszabb a helyzet leírhatnám,de minek ?!:)
Amit kiragadnék de nem a legrosszabb az a "szociális képességeim vagy hiányuk.Teljesen feszült vagyok,izzadok ha beszélgetni kell, kerülöm őket, nem tudom mit akarok mondani, folyamatason alkalmazkodok hozzájuk, másolom őket nincs stabil énképem, rettegek, hogy elakad a beszélgetés, vagy nics miről beszélni.Bár érdekes módon a legelső ismergető beszélgetés jól megy, Azon jár az agyam érdekes-e amit mondok és egy negatív viiszajelzéstől megtorpanok.
No de elég az ömlengésből. Még a végén csak magamnak írok ennyit :D
A tulajdonságok amiket leírtál nálam is jelen vannak, bár engem nem érdekel az hogy érdekes dolgot mondok e. Valahogy nem mozgat meg, ha amit mondok neki unalmas, akkor már engem nem érdekel ő.
Egyébként örülök hogy írtál, de itt magaddal nem fogsz beszélgetni, szóval emiatt nem kell aggódnod.
Nekem manapság mindent a külvilág diktál, szóval nem látom értelmét semminek. Semmim nincs, csak az, amit fejben felállítok magamnak. Most mondhatnám hogy örüljek annak amim van, de nem azért élek hogy " lakjak ".
Kértél már valakitől segítséget, a környezeted tud erről?
ha amit mondok neki unalmas, akkor már engem nem érdekel ő.- Ez már egy plusz, hidd el (Nekem :D). Szeretnék eljutni odáig, hogy lesz*rjak másokat.
"Nekem manapság mindent a külvilág diktál" - ezt nem teljesen értem, kifejtenéd?
Most mondhatnám hogy örüljek annak amim van, de nem azért élek hogy " lakjak " - No comment, egyetértek.
Nem igen hiszek benne, hogy tudnának segíteni, pár anti-depresszánst, nyugtatót szereztem bár már azokat csak akkor szedem ha annyira ideges vagyok, hogy nem tudok aludni. Egy idegennek amúgy sem tudnék megnyílni szemtől szembe. És Te?
Teszt alapján én Aspergeres vagyok, bár már borderline-ra is töltöttem hasonlót, + bipoláris személyiségzavarra is.
Mindegyik kijött.
A bulikban idegennek érzem magam, és az alkoholtól mély "depresszióba" esek. - Ezt én már nem is tudom mióta érzem.
Van akinek ezeket elmondtad?
A külvilággal kapcsolatban: Ha az életem rossz, akkor rosszul érzem magam. Ha épp jó ( nagyon rég volt már )akkor jól. Nem tudok ellentmondásba kerülni velük. Ha rossz minden, nem vagyok képes arra hogy jól érezzem magam. Nem bírok felállítani egy fikciót hogy minden rendben van. Ha sikerül is, jön valaki és lelombozza. Így értem a külvilág befolyását.
Nehezen tudnék megnyílni. Egyszer beszéltem pszichológussal ( még mikor iskolába jártam, volt 1 nap ami erről szólt ). Egy nagyon szimpatikus, aranyos nő volt, akire ha ránéztem tudtam hogy neki elmondhatok mindent. Akkoriban mondjuk kevésbé volt elfajulva az ügy. De mikor tulajdonságokat mondtam magamról, láttam a meglepődöttséget az arcán, és nehéz volt látni a tekintetét, mikor látta rajtam hogy remegek, kaparom a kezem, dobolok a lábammal ésatöbbi. Részemről nem lehetetlen, de nehéz. Újonnan dohányzom. Megnyugtat, és szeretem ahogy a füst végigkarcolja a kezem.
A tesztek miatt lenne érdemes amúgy elmenned valakihez.
Tudom magamról hogy az alkoholtól depressziós leszek, de múlthéten mégis bevállaltam egy kört. Hiba volt.
Évekkel ezelőtt volt barátnőmnek beszéltem róla ( bár mellette gyógyultam ), és a mostani legjobb barátom. Bár kissé felszínesen. Elmondani nem tudtam neki, de van egy rejtett blogom (enyhe motivációt ad, legalább csinálok valamit) amit névtelenül írok, és senki nem tud róla. Csak a legjobb haver. Olvassa is.
Valamily szinten a lány is tud róla akit "szeretek" de őt nem érdekli.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!