Milyen módszerekkel voltatok képesek magatokban megölni az érzelmeket, és hogyan tudtátok a pszichét megfojtani?

Szeretek írni:D, ez vicces. Sokat szoktam írni, na most megmosolyogtattatok.

Leírtam az előbb, hogy konkrétan párkapcsolati bajom van. De van másik dolog:S. Kiderült, hogy magas a szemnyomásom, és félek, hogy glaukómás leszek, és hogy megvakulok. Bár ez túlzás. Holnap megyek orvoshoz, és senkivel se tudok erről beszélni, és egyre borzalmasabban érzem magam. Nem vagyok hipohonder, viszont depressziós vagyok, és az is lehet az oka, hogy magas a szemnyomásom.Ezt azért írom, mert holnap megyek orvoshoz, és hát, félek. Volt már párszor halálfélelmem, mármint szószerint, de ok nélkül, igaz, de ez más. Képzőművészettel foglalkozom, tehát a látásom számomra fontos.

De túlzok, tudom. De ha nem, akkor el kéne kezdenem szedni antidepresszánsokat. Félek a holnaptól. Azért írkálok ide, amúgy tanulni szoktam ilyenkor. Amit leírtam, azt így gondolom. Nem csak Máraival értek egyet, hanem Junggal is, aki pedig hisz a közös tudattalanban, és abban, hogy ezt osztjuk meg másokkal. Az, hogy másodjára tagadták meg a szeretet,az is lehet persze oka, hogy nyomorultul érzem magam.

Természetesen nem voltam pszichológusnál, tehát nem tudom, hogy tényleg depressziós vagyok e, de az lehetek. Csak én gyanakodtam bipoláris zavarra is. Az pedig elkísér egy életen át, legfeljebb gyógyszerekkel karban tartható, de én nem akarok gyógyszert szedni. Azért gondolom, hogy az lehetek, mert volt egy két éves szakaszom, amikor jól voltam, életemben először, és már látom, hogy utoljára, és hát, most döbbentem rá, talán pár hete, hogy dehogy voltam jól:S, szerintem akkor voltam a mániákus szakaszban. Azért gondolom, mert végiggondoltam mindent, és én akkor se vezettem helyesen az életem. Nem feküdtem le mindenkivel, nem bántottam sem magam, se másokat, akkor még párkapcsolatom se volt, egyszerűen túlhajtottam magam, és olyan sokat tanultam, és semmit se foglalkoztam önmagammal, a testemmel, a lelkemmel. Tehát ha bipoláris zavarban szenvedek, akkor se olyan magasfokú. Nekem persze nem jó, de hát, el lehet mindent fogadni. A másik, ami megdöbbentő, hogy én ezt a mániákus szakaszt várom vissza :S, holott szarrá hajtottam magam. Én akkor döbbentem rá, hogy bipoláris lehetek, amikor már két hete talán szedtem a természetes nyugtatómat, meg a sedatifet,és megtapasztaltam, milyen az, ha az ember nyugodt úgy-ahogy. Nem akarod túlhajtani magad, de nem is fordulsz úgy magadba. Persze én szenvedtem attól, de valahogy minden más volt :S, és minden egészen más volt, mint az elmúlt öt évben. Már három éve gyanúm szerint depressziós vagyok, előtte volt a két éves mániákus korszak. Már akkoriban is azt gondoltam, hogy a túlhajtás miatt lettem depressziós. De a környezetváltás valahogy segített. Emlékszem, akkoriban is folyton az elvonuláson és az öngyilkosságon járt a fejem. De akkoriban még nem voltak barátaim. A szerelem, ami az első egyben, az döbbentett rá, hogy szeretnék barátokat. Ugye én életvezetésből megbuktam, és akkor döbbentem rá erre :S. Én régebben azt hittem, hogy lehetséges teljesen elzárkózni az emberektől, mert már régen is sejtettem, hogy nem lesz jó vége, ha én érzelmileg kötődök valakihez. Nem is akartam sosem. És hát, nem is lett jó vége. Szóval mert sejtettem a végét a dolgoknak, bár erre rémálmomban se gondoltam volna, szóval, mivel sejtettem, én teljesen el akartam vonulni, és minden barátságot és kapcsolatot megszakítani és meghalni végül, vagy remeteként élni. Akkor kezdtem el könyveket írni, és teljesen belefeledkeztem a saját kis világomba.

Ma épp gondoltam épp arra, hogy ha valaki megfogja a kezem pár évvel ezelőtt, és leül velem szemben, és azt mondja, hogy ha te elkezdesz a férfiakkal ismerkedni, akkor a józan eszeddel vagy a céljaid elvesztésével, vagy mindkettővel fizetsz, én sosem kezdek el ismerkedni, és egész életemben pártában maradtam volna, és végleg elfordultam volna ettől a világtól. Mert régen, ha boldogtalan voltam is, de saját magammal békében voltam, úgy-ahogy, de legalábbis élhető volt az életem. Most élhetetlen az életem. Nem tudom, miért nem szólt nekem senki. Senki se szólt. Most meg tessék, tönkre ment az egész életem.

De én tudom jól, hogy mindenkinek előbb-utóbb tönkre megy az élete, és mindenkinek előbb-utóbb meg kell törnie.

De én szeretem az embereket, szeretek velük lenni. Csak nem akarok nő lenni többé, csak és kizárólag ember. Nem haragszom én senkire sem, senki se tehet róla, hogy ilyen vagyok, senki. Azok, akik nem ilyen betegesen érzékenyek, biztosan tudják magukat jól érezni. Meg akik tudnak illúziókban hinni, én már nem tudok hinni egyben sem.

Azt is tudom, hogy Nietzsche sorsára juthatok, és én is elveszíthetem a józan eszem, mert a psziché hatalmas, és beleőrülhetek a pszichémmel folytatott harcba. És körülöttem is donghatnak a legyek. De nem érdekel. Egyáltalán nem érdekel már.

Azért írtam ennyi mindent, hogy azt elmondjam, hogy én mindig is kicsit fura voltam, és beteges pszichésen. Sok varnyút láttam már karón.

De ami igazán borzasztó volt az egészben, hogy gyerekkoromban csak az tartott életben, hogy felnőtt koromban még élvezhetem az életet, mert kezemben tartottam mindent. Erre mi van? Ez, ez, ez. A boldogtalanság, a szenvedés, a kínlódás. Semmi más. Már nincs örömvágyam, nincs semmi az életemben. Tényleg nem vágyom semmire, és semminek se tudok örülni. Semmi se tehetne már boldoggá ebben az életben. Főleg, ha igazam van a bipoláris zavarral kapcsolatban, akkor van ez így. Nem egyszerű egy rapszodikus személyiséggel együtt élni, és tényleg mennyire más volt, amikor szedtem a bogyikáimat :S, hihetetlenül kemény és kijózanító, ahogy az ember rádöbben arra, hogy mennyire nem normálisan gondolkozik. Mert a normális az, ha elhiszed, hogy van sors, ha elhiszed, hogy van őszinte szerelem, ha elhiszed, hogy van remény és hit. Ez a normális, ha hiszel olyan dolgokban, amik csak puszta illúziók. Illúziók ezek, amiket a közös tudattalanunk által generált millió szál hoz létre, és ott tenyész a fejünkben, és virágba borul, ha az emberek mosolya, beszéde villamossággal telíti a sejtek közötti teret. Mennyire igaza van Vácinak is, hogy az embernek csak az emberben van értelme. Én annyira mindig távol éltem az emberektől, és mennyire jó ebben a villamosságban létezni. De annyira idegen számomra az a boldogság, remény és hit, amit táplálnak az emberek magukban. Inkább csak szórakoztat engem, de nem hat rám.

Tulajdonképpen belefáradtam mindenbe. Tapasztalatokra vagyok kíváncsi, mit lehet tenni.

Nem szeretem a gyógyszereket, ez igaz, csak elfedik a valóságot. Más kell, nagyon egészségmániás vagyok.

Amúgy, ha rendszeresen szedem a természetes nyugtatót, meg a magne b hatot, elérhetem azt, hogy a depresszióm enyhül? Mármint nem a szomorúságról beszélek,hanem a depresszióról, és még csak nem is a tüneteiről, hanem magáról a depresszióról.

Én akkor kezdtem el valamikor februárban szedni, vagy nem, január végén szedni a nyugtatót, amikor nagyon kezdtek idegesíteni a szuicid gondolataim, meg az is lelombozó volt, hogy egy nap szinte egész nap csak bámultam magam elé, és egész nap bámultam a monitort, és nem is emlékszem,mit csináltam...

Mondjuk sokat dolgozom is.

Muszáj most beszélnem:(.Félek a holnaptól.Nem tudom,nem lesz ez jobb.

Anyám tavaly szeptemberben halt meg, és azóta nekem kétszer is volt olyan halálfélelmem, amitől az ember alig tud mozdulni, az egyik esetben otthon is kellett maradjak egy napot, hálistennek mindig betegséghez kötődik, tehát könnyű otthon maradni. Az anyám halála után nem sokkal szakítottam, talán két hónapra rá, de a fiú játszott velem. Főleg most jöttem rá.

Azt hiszem, hogy úgyis rövidesen öngyilkos leszek, de igazából még van annyi erőm, hogy készüljek a nyelvvizsgámra, és hogy keressek megoldást, pedig értelmét nem látom a dolognak.

Már meghalt bennem az életvidámság. Épp két éve mondta nekem egy munkatársnőm elgondolkodva, hogy én még nem törtem össze? És én értetlenül meredtem rá, nem értettem, hogy lehetséges az, hogy a személyiségem széttörjön. Nekem ezelőtt nem tört szét még sosem. Lehet, hogy volt sok személyiségem, de koherens egész voltam önmagammal.

Én nekem amúgy van önbizalmam, kicsit eogista és önző is vagyok. Már nem félek az emberektől, és igazából én épp a két éves mániákus szakaszomban egy olyan hidegvérű ént építettem ki, ami olyan, mint egy álarc, amil elrejti a valós személyiségem, ami betegesen érzékeny, bár nem félénk feltétlen, a félénkséget már levetettem, inkább csak bizonytalan néha, de még az se feltétlen, inkább tényleg a sérülékenység a megfelelő szó. Nagyon sikeres voltam, akik akkor ismertek egy hidegvérű, furcsa nőt ismertek meg bennem, aki rendkívül zárt világban él. Ma már nem vagyok annyira hidegvérű, kicsit finomodtam, hogy barátaim lettek, meg, hogy nyitottam az emberek felé, és nőiesedett a személyiségem. De önbizalmam mindig nagyon sok volt,ez már majdnem egoizmus. Vagy talán az is. Azon túl határozott ember voltam mindig, tudtam mit akarok az élettől. És beleolvastam a könyvbe, amit ajánlottatok,és én is ismerem ezt, én is tudtam élvezni még régebben akár a napsugarat, akár a hóesést, olyan apró dolgoknak tudtam örülni. De már nincs bennem örömérzés, teljesen meghalt bennem, nem is vágyom az örömre, egyáltalán nem, nem is lennék képes már rá.

Igen, tudom, hogy sosem lesz jobb, és hogy tönkre ment az életem. De akárki akármit mondhat, én ezt nem tudom elfogadni. A személyiségem mindig koherens egész volt, és én ki tudtam alakítani egy hidegvérű ént, egy pókerarcot, és mindig tudtam irányítani mindent, ami a személyiségemet illeti, és hát, mivel képzőművészettel foglalkozom, a tudattalanomat is megtanultam irányítani természetesen. Át tudtam látni mindent, és mindent kezemben tartottam. Mostanra már minden kicsúszott a kezeim közül. Persze a tudattalanomat tudom irányítani, de a pszichémet nem. Sajnos a pszichém megismerte, milyen a teljes körű szeretet, és milyen teljes körűen az emberekhez tartozni, hiszen egy párkapcsolat által tartozhatsz csak teljesen az emberi társadalomba, és a pszichém betegesen ragaszkodik ehhez a tévképzethez, hogy nekem ez a boldogság megadatott, és teljesen boldogtalanná tett engem is. Végül már annyira elviselhetetlen volt, hogy teljesen öntudatlanul leválasztottam a racionális énemről a pszichém. A pszichém elvan magával, én is elvagyok magammal. De attól ott van, és én nem akarom, hogy ott legyen, meg akarom ölni, meg akarom fojtani. Gyűlölöm, mert tönkretett mindent. 23 nyomorult év munkáját tette tönkre egy pillanat alatt. Gyűlölöm, és egész életemben törekedni fogok arra, hogy megöljem, megfojtsam, hogy megalázzam, hogy megmutassam neki, hogy mennyire nincs ennek értelme, amit tesz. Semmi értelme sincs. Boldog voltam egyszer az életben, és jobb lenne, ha a pszichém belenyugodna abba, hogy ennyi volt. Ennyi volt, semmi több nem jön. De még túl friss minden, és a psziché nem akarja elengedni ezt az ostoba tévképzetet.

Nem hiszek a szőke hercegben, viszont úgy gondolom, hogy életben egy-kétszer szeretünk igazán, és egyszer szeretünk csak teljesen és szívből jövően, nem többször. Ha valakinek nem ilyen beteges "felfogású" a pszichéje, akkor szépen túlteszi magát azon valahogy, hogy ennyi volt, ennyi volt a teljes körű boldogság, soha többé nem lesz igazán boldog, az igazi boldogság elúszott. És miután a normális psziché elfogadta ezt képes a boldogság látszatára, kisebb szerelmek megélésére, képes még szeretni és élvezni. Mert attól, hogy valaki elveszítette az igazi boldogságot, attól még szerethet, és élvezheti az életet. De az én pszichém nem normális, és nem engedi el. Nem is fogja sosem elengedni ezt a fiút. Úgyhogy már nem foglalkozok vele, szórakozzon csak, lesz@arom. Najó, pont ez az, hogy érdekel, mert mindezt a szemem előtt csinálja, úgy, hogy óriási fájdalmat okoz nekem. Nem hagy fellélegezni egy percre sem, úgyhogy én el fogom pusztítani. A szerelmet nem tudom elpusztítani, és a tényen sem tudok változtatni, hogy elveszett a boldogság számomra, viszont annál reálisabbnak hangzik, hogy a pszichémet el tudom hallgattatni.

Nem kell amúgy engem félreérteni :(, nem a szőke hercegről beszélek, hanem arról, hogy az embernek ahogyan egy apja van, egy anyja van az életben, úgy egy társa van. És ha találkozol vele, akkor ezt tudod, hogy ő az. Nem biztos, hogy mindenki találkozik vele. És nem egy ember a társad, hanem van néhány fiú a világon, aki a társad lehet, mert az animus szerepre igazán ráillik a személyisége, és az, amelyikkel közülük találkozol, ő lesz az életed szerelme, a társad, az egyetlen társad. Én így gondolom. Én tudom, hogy ő volt az. Tudom én is racionálisan, tudja a pszichém is.

Az emberek normális esetben azért ezután is párkapcsolatban élnek, mert az szórakoztatóbb, mert a párkapcsolatban az ember még attól lehet boldog, hogy elveszítette a társát, és örülhet az életnek, de az én pszichém más, és én se tudom, miért. Az én pszichém nem akar tovább lépni, és nem akar további párkapcsolatot, és nem akarja, hogy bármilyen férfihoz többé közöm legyen. Nem akarja furcsa mód megcsalni, pedig ez nem megcsalás lenne, csak továbblépés. A racionális énemmel én magam meg úgy tekintek erre, mint, ami nem érdekel. A racionális életemet csak a karrierem érdekli, és egyáltalán nem érdeklik az érzelmek, és a szerelem elvesztése.

A megváltoztathatatlanba bele kell nyugodni, viszont tovább lépni sosem fogok tudni, a pszichém se engedné. Engem, a racionális ént meg abszolút nem érdekli ez az egész. Mármint a pszichémet igyekszem elválasztani. De más kérdés, hogy nem tudom megtenni, mert olyan hatással van rám.

Ezen okokból kifolyólag szeretném elfojtani a pszichét.

Még nem írtam blogot:D:D. Amúgy meg válaszolok, csak a szöveg közben. És ti nem válaszoltok. Nem az okok érdekesek, és tényleg inkább most monologizálni van kedvem :D. Ami érdekel, hogy hogyan csinálják mások:D. Tulajdonképpen én csak most kiírom magamból, amit akarok:D.

Szóval engem a módszer érdekelne, ahogyan mások csinálják...

:DD:D:D:D:D

Nagyon édi vagy.

Muszáj valahova kiírnom magam :D:D. Ne csináld már :(. Legalább ide írhatok :(. Annyira félek a holnaptól.

Köszi a részvétet.