Milyen módszerekkel voltatok képesek magatokban megölni az érzelmeket, és hogyan tudtátok a pszichét megfojtani?

Szerintem Márainak van igaza van abban, hogy az ember előbb-utóbb rájön, hogy úgyis meghal, és ezért semmi értelme sincs semminek. Egyszer csak rájössz valahogy, hogy semmi értelme sincs az életnek, az érzelmek, az öröm csak illúzió. És abban is igaza van, hogy amikor elmúlik az örömvágy, akkor már nem vágysz semmire, nem akarsz már semmit az élettől, nem marad más, csak az emlékek. Tudod jól, hogy illúzió a szeretet, a szerelem, a remény, a hit, semmi egyéb. Én már emlékezek, és tényleg így van:S, megdöbbentő, de olyan emlékek jöttek a felszínre, amiket már rég elfelejtettem, kitisztultak. Már csak emlékezek. Tényleg semmit nem akarsz többét, se jót, se rosszat. Azt hiszem, hogy az ember rájön arra, hogy semmi értelme sincs.

Tisztában vagyok vele, hogy az emberek reménykednek, mindig és töretlenül. De én már nem reménykedek. Nem akarok semmit ettől az élettől. De rájöttem, hogy nem fogom megölni magam, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, milyen élet vár rám.

Mivel tudom már, milyen az élet, tisztán látom, hogy semmi értelme sincs, és sosem lesz, már nem akarok semmit, csak ha már élni kell, elpusztítani a személyiségem azon részeit, amik nem segítik azt, hogy a maradék éveket, ami hátra van, könnyebbé tegyem. Várom már a halált, várom őszintén. Nem félek tőle, de nem akarom siettetni. El fog jönni, és magához fog ölelni. Az utolsó szeretetteljes dolog lesz az életemben. Én boldogan fogok meghalni.

De ahogy látom, nincs recept arra, hogyan irthatnék ki mindent.

Azt én is tudom jól, ahogy Jung is megmondta, hogy ha az ember az érzelmeit elfojtja, ráborul majd minden a fejére előbb-utóbb, és előbb-utóbb kiborul a bili. Ezt már tapasztaltam... Amióta a pszichés dolgaimmal küzdök, én végigjártam a szamárlépcsőt, és tapasztalatból tudom én is, hogy magamba kell fogadnom a fájdalmat, én magamba fogadtam, összeroppantam, és megtörtem. A fájdalom az, amit nem akarok, nem akarom, hogy fájjon. Harminc évig nem akarom, hogy fájjon. Csak ne fájjon. De fáj, ha magadba olvasztod, fáj. Nem tudom elfogadni magam, képtelen vagyok, ezt nem. Mivel azonban megölni nem tudom magam, várom a lehetőségeket, hogyan lehetne könnyebbé tenni a földi szenvedéseimet. Tehát nem akarom elfojtani az érzéseim, nem, én meg akarok ölni minden érzést. Lelkileg már többé-kevésbé halott vagyok, most a pszichémet fogom összezúzni, csak tudnám, hogyan.

Az érzelmek kikapcsolásának egyetlen teljeskörű módja, ha elhatárolod magad mindenkitől, és magadba fordulsz, én nekem vannak barátaim, csak társam nincs, párkapcsolatom, azt soha többé nem akarok, soha többé senki iránt nem fogok semmit érezni, mert nem akarok, inkább vágnám fel az ereim.

Sok mindennel tisztában vagyok, csak kíváncsi lennék, mások, hogyan csinálják. Én le fogok falura költözni,és egész életemet a halálra történő csöndes várakozással akarom eltölteni. Már semmi sem érdekel, nincsenek életcéljaim, és semmit se akarok elérni. Nagyon sok életcélom volt, és életvidám nő voltam, de már néha úgy érzem, hogy lélegezni is terhes nekem

Nem vonz a promiszkuitás... Többet férfi még csak a kezemet sem fogja megfogni úgy, mint egy férfi. Soha többé semmi közöm nem lesz egy férfihoz se. Csak azt akarom tudni, hogyan lehetne kevésbé fájdalmassá tenni a várakozást a halálra. Én szeretek embereket, őket nem marnám el magam mellől soha, mert én nem akarom minden kapcsolatomat megölni, nem gyűlölöm az embereket, szeretek köztük lenni, velük foglalkozom. Nekem konkrétan egy szerelem volt az, ami összetört engem, és ezért én csak párkapcsolatot nem akarok soha többé, és azért akarok elvonulni, hogy még véletlenül se szeressek meg semmit. Mert már az öncsonkításon is gondolkoztam, és hát a hajam levágása talán az egyetlen, amit mernék itt említeni. Szerintem képes lennék megcsonkítani magamat, mert gyűlölök nő lenni. Persze más kérdés, hogy nőnek kell lennem, mert én a társadalom számára nő vagyok, és nem ember. Ez a legborzalmasabb élményem ebben az életben, hogy én nem ember, hanem nő vagyok elsősorban a társadalomnak. De természetesen nem fogom levágni a hajam, és csak azért is szoknyát hordok, a legrövidebbet, hogy középső ujjat mutassak ennek a nyomorult egy életnek.

Tulajdonképpen én gyerekkorom óta szenvedek mindenféle pszichés bajoktól. Óvodáskoromban szerintem azt hitték, hogy autista vagyok, mert nem akartam megszólalni, és a félénkségem és a zártságom sokáig tartott. A gyerekkorom maga volt a pokol, 19 éves koromra már volt vagy nyolc személyiségem. Nem tudom leírni, amennyit én már ebben az életben szenvedtem. Mégis életvidám voltam, és szerettem ezt az életet, aki rám nézett, még csak nem is sejtette, hogy mennyi szenvedés áll mögöttem.

És mégis mindig előre mentem, tudtam, mit akarok az élettől.

És akkor szerelmes lettem...

Nincs olyan emberiség ellen és a személyiség ellen elkövetett súlyos bűntett, mint a szerelem, ebben igaza volt valakinek. Minden összetört, és lassan a személyiségem darabjaira hullott. Habár volt sok bajom régen is, de a személyiségem mindig egy egész volt, ha több is volt belőle néha, mindig volt egy koherens mag. Na, ma ez már nincs. Ma már külön kezelem a lelkem, a pszichém és a racionális énem. A rációm akarta az öngyilkosságot, hogy valahogy fölébe kerekedjen a pszichés bajoknak, de aztán rájöttem, hogy én nem tudnám megölni magam, mert túl gyenge és erős vagyok ehhez egyben. Erre csak talán egy hónapja, néhány hete jöttem rá. Nem leszek öngyilkos. Szóval a racionális énem most mindenképp, tehát én magam mindenképp arra törekszem, hogy elfojtsak mindent, ami érzelem, lélek, nő ésatöbbi. A lelkemmel sikeres vagyok, de az érzelmek még nem az igaziak. Nem akarok érezni.

A gyerekkoromban is ugyanez volt, éreztem, és megtagadtak, most megint ugyanez. És hazugság, hogy az embert ami nem öli meg, erősebbé teszi, nem,mert nem mindig van így. Van, hogy az embernek a f@asza ki van már, és már nem tud erős lenni. Erős voltam egyszer, és újra ugyanaz,csak ez sokkal fájdalmasabb annál, mint amint gyerekkoromban átmentem.

Én semmit se akarok már ettől az élettől, semmit se várok. Csak picit szeretném kevésbé nyomorúságossá tenni az életet.