Hogyan lehet feldolgozni egy közeli hozzátartozó halálát épp ésszel?
Tegnap apa itthagyott minket. Még csak 61 éves volt. Egy hét alatt elvitte a stroke. Még pénteken is bíztunk a javulásában.
Előtte sosem volt beteg, rémes volt ilyen állapotban látni a kórházban.
Viszont úgy érzem ezt nem bírom ki, nem tudom feldolgozni, felfogni. Hullámszerűen jön rám a zokogás, ahogy jönnek elő az emlékek vele kapcsolatban. Nem eszek egy hete kb semmit. Egy-egy falat pirítóst vagy péksütit, de egyből megy a hasam tőle.
Holnaptól pedig kezdjük intézni a hivatalos dolgokat.
Hogy lehet ezt épp ésszel kibírni?
Sajnos már olyanokat mondtam, bár most oda kerülnék ahol ő van. :(
Kérlek segítsetek tanáccsal, mert belepusztulok. Ilyen fájdalmat életemben nem éreztem még.
(A gúnyolódó kommentekre nem vagyok kíváncsi.)
N
válasza:Szia, nekem két tényező segített:
* A munka, mármint az olyan, ami lekötött.
* Isten is segített (ha nem vagy vallásos, ez nem opció).
Amit ajánlanak még:
* Zene, minél több, annál jobb.
Részvétem, és jobbulást! Előbb-utóbb elmúlik.
Fogadd őszinte részvétem.
A kérdesedre pedig tényleg jó lenne tudni a választ. Saját tapasztalatból beszélek, az, hogy az idő segít, a legnagyobb közhely.
Én tavaly júliusban elvesztettem azt, akit a világon a legjobban szerettem, a drága Testvéremet. Egy váratlan, felfoghatatlanul igazságtalan tragédia áldozata lett 31 évesen, s nélküle már semmi sem lesz ugyanolyan. Azóta eltelt már majdnem 16 hónap, de gyökeresen megváltozott az életem, s ez a fájdalmas űr, ami bennem van, teljesen rideggé, s érdektelenné tett. Egyszerűen nem látja az ember a kiutat, s a fájdalom nem enyhül. Nekem ő volt az egyetlen családom, a lelki társam, soha senki más nem állt mellettem, s nélküle ez az élet felfoghatatlanul üres lett, s értelmetlen. Neked jó, hogy van, akire tudsz számítani. Merítkezz belőlük, s legyél hálás azokért, akik még itt vannak, s támogatnak ezen a fájdalmas úton. Nem mindenki ilyen szerencsés sajnos.
#21: Köszönöm!
#22, #23: Mindkettőtöknek őszinte részvétem! Megszakad a szívem ahogy olvasom a ti írásaitok is. Szinte minden mondatotokban magamra ismerek.
Én is borzasztó ürességet érzek na meg azt, hogy nincs kiút ebből a helyzetből. Telnek a napok, de minek? Mi értelme így bárminek is?
Állandóan azok a képek pörögnek előttem, hogy fekszik a kórházban, az utolsó napokban szorítjuk a kezét, imádkozunk, hogy jobban legyen. A korábbi jó emlékek is annyira fájnak most. Olyan jó ember volt. :(
Belepusztulok. Rengeteget sírok. Az a baj nem érdekel senki és semmi. Minden ismerőst elmarok magam mellől. Csak egyedül vagyok és sírok.
A holnapi nap kemény lesz a temetőben.
Istenem, annyira sajnállak titeket is, mert tudom mit éltek át. Köszönöm, hogy megosztottátok velem, kitartást kívánok teljes szívemből!
Köszi az együttérzést. Annyira sajnálom, hogy így érzel. De ne mard el magad mellől azokat, akik melletted állnak. Meg kell próbálni valahogy nem a másikon levezetni ezt az egészet... valahogy túlélni... Tudom, hogy nem könnyű. S hidd el, átérzem a fájdalmadat, mai napig nagyon sokat sírok én is, szinte minden egyes nap. Ez sosem lesz könnyebb. De tudod, hogy hogyan tiszteleghetsz a legjobban a másik emléke előtt? Ha úgy éled az életedet, ahogyan ő szeretné, hogy éld, hogy boldognak láthasson onnan fentről, mert ezt szeretnék.
Az élet igazságtalan és fájdalmas, én tudom. Annyi mindenen keresztül mentünk, nagyon rossz családba születtünk, de mi ketten, Húgommal mindig ott voltunk egymásnak és ez volt az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket mindig is a nehéz időkben, s ez az elválaszthatatlan kapocs köztünk már magában elég volt ahhoz, hogy a rossz gyerekkorunk ellenére is boldog felnőttként éljünk, mert ott voltunk egymásnak ketten, s ez túlmutatott mindenen. S aztán az élet elvette tőlem, tőlünk őt, s ott maradt két kisgyerek félárván, akikről gondoskodni kell, hogy szeretetben élhessenek. Nagyon nehéz, de erősnek kell lenni. :(
Egyébként szerelemben sem volt soha szerencsém, mindig csak rossz embereket ismertem meg, aztán tavaly a tragédia után egy véletlennek köszönhetően mellém szegült egy nagyon édes ember, aki azóta is a támaszom. Tesómnak a legnagyobb vágya az volt, hogy boldognak láthasson, s nagyon fájdalmas, hogy nem élhette meg. Viszont a szerelem is a legrosszabbkor érkezett az életembe, s én is minden erőmmel azon voltam/vagyok még néha, h elmarjam magam mellől az egyetlen embert (a páromat), mert ez a rengeteg harag, keserűség és fájdalom a szívemben nehezen engedi, hogy boldoguljak. De tudom, s szentül hiszem, hogy ők akkor boldogok, ha minket boldognak látnak, szóval össze kell kapni magunkat, de nagyon gyorsan, mielőtt teljesen egyedül maradunk. Borzasztóan nehéz és fájdalmas az egész, kitartást kívánok neked is mindenhez. Ha szeretnél beszélgetni, nyugodtan írj nekem bármikor, s ha tudok, szívesen segítek neked bármiben. Fel a fejjel.
Köszönöm, annyira kedves vagy! Szoktam én is arra gondolni, hogy ha apa így látna engem/minket, ahogy ki vagyunk készülve egy hónapja, akkor elborzadna. De sajnos ez van. Napról napra rosszabb az egész. Hajnalban sem tudtam aludni, csak az járt az eszemben, miért nem ment el kivizsgáltatni magát, hátha megelőzhető lett volna ez a rémálom. Meg az állandó miértek, a mi lett volna ha ... Beleőrülök!
Hiába felnőttünk a tesómmal már, nekem a stabil pont ez a kis négyes "egységünk" volt. Tudtam bármikor számíthatunk egymásra és biztonságot adott. Nálunk megmaradt az a hagyomány, hogy évente egyszer elmegyünk együtt kirándulni. Együtt ünnepeltük a szülinapokat, névnapokat. A szentestét egyenesen imádtam. Most meg azt kívánom, bár én is minél hamarabb elmennék innen. Mindig ilyenkor este zokogok.
Annyira magamra ismerek abban amit írsz az ismerkedéssel kapcsolatban. Képzeld épp az utóbbi időben kezdődött egy kapcsolatom. Mindenki már a páromként kezelte őt. Eljött velem a temetésre és a halotti torra is. Azonban azóta nem is akarok vele sem találkozni, annyira bezárkóztam. Mondtam neki, én nem akarom őt ennek kitenni, élje az életét.
Látom nagyon hasonló helyzetben vagyunk (sajnos). :( Átérzem a fájdalmad teljes mértékben. Neked meg a hugod volt a mindened, a támaszod, a biztos pont.
Nem értem miért veszi el a sors az ilyen embereket. Nem tudom megérteni. A gyerekek hogy bírják? Bele sem merek gondolni mit érezhetnek.
Kemény dolog ez a gyász.
válasza:Ezt javaslom figyelmedbe, 9:40-től:
válasza:További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!