Normális hogy össze vagyok zavarodva?

Van a Facebookon egy pszichológus, Tregova Anita, jókat posztol, pár napja például kifejezetten neked ezt:

"Párkapcsolatban élni sokszor önmagában egy státuszszimbólumnak számít. Mintha elérne az ember azáltal valamit, hogy van partnere. Mintha az mutatna valamit az ő értékéből, hogy valakinek ő kell. De ha körbenézünk azokon a kapcsolatokon, amikbe jobban belelátunk a környezetünkben, azt találjuk, hogy sokszor az együtt élő felek alapvetően nem boldogok egymással, sőt, nagyon gyakran komoly sérüléseket, szenvedést okoznak a másiknak. Vagy elhidegülve, egymással szinte alig beszélve élnek egymás mellett. A társadalom szemében egy kapcsolat hossza sokszor azt implikálja, hogy az jól működik, és elismerés jár ezért. Hogy ha valami hosszú ideje tart, az alapvetően értékes és nem szabad eldobni. Manapság többet számít a társadalmi megítélés, mint az egyén boldogsága.

Nem újkeletű dolog ez, a média is azzal van tele, hogy régebbi időkben, ha valami elromlott, azt megjavították és nem lecserélték. Ez egy egyszerűbb felfogás, mint az, hogy kisebb közösségekben éltek az emberek, és megvetés járt a válásért. Vagy az, hogy az egyik fél sokszor annyira kiszolgáltatott helyzetben élt - anyagilag főképpen - hogy mindegy, milyen volt a kapcsolat, nem volt lehetősége abból kilépni.

A realitás közelebb járhat ahhoz, hogy nem mindent lehet, vagy éri meg megjavítani, és vannak olyan emberi kapcsolatok, ahol az szolgálja leginkább a felek érdekét, ha le tudják azt zárni. Sokszor történik az, mikor már régóta tart egy kapcsolat, hogy az ember kétségbe esik, hogy ha kilép, akkor elveszíti azt az időt, amit beletett. De az az idő nem veszik el, az a miénk marad, a tanulásaink, az élményeink, a közösen elért sikereink mind megmaradnak. A várakozással viszont azt az időt elveszítjük, amit egy másik, talán teljesebb, jobb, egészségesebb kapcsolatban tölthetnénk, ahelyett, hogy benne maradunk egyben csak azért, mert az már régóta tart."