Normális hogy össze vagyok zavarodva?

Persze, hogy normális.

Az jó, hogy jártok szakemberhez, adj időt magadnak, magatoknak, hogy rendeződjenek a dolgaitok, néha szünet és távolság kell kicsit, hogy letisztázzátok magatokban az érzéseiteket és a gondolataitokat, amúgy meg beszélgessetek sokat terápián kívül is, és szeressétek egymást, ahogy csak tudjátok - szeretettel és őszinteséggel minden probléma könnyebben orvosolható! De ha túl sok a feszültség, akkor tényleg jó néha kicsit kétfelé menni, elmenni sétálni egyedül pl., fejet szellőztetni, akár minden este is, én is voltam már ilyen helyzetben, inkább haverral kibeszélős, ha túl nagy a feszültség, hogy ne mondjunk olyat a másiknak, amit később megbánnánk vagy ellenünk lehet fordítani, és szenvedni nem muszáj, komolyan, ez már egy régi jelszavam! Ha nem megy, nem kell erőltetni! Figyelj magadra mindenek előtt, hogy ne rokkanj bele!

Volt nekem olyan intenzív párkapcsolatom, hogy annak minden pozitív és negatív hozadékával, egyszerűen fárasztó volt, komolyan, még amikor jó volt, akkor is, amikor meg rossz volt, akkor meg pláne, és egyszer, amikor pont rossz volt közöttünk, akkor elrepültem külföldre kikapcsolódni, nem is akart jönni, nem is baj, de úgy mentem el, hogy csak sírhatnékom volt, olyan szinten kész voltam, hogy az volt bennem, hogy bárcsak lezuhanna a repcsim, aztán külföldön tényleg sikerült kikapcsolódnom, láttam a boldog párocskákat, és nem féltékenység fogott el, hanem leesett az a tantusz, hogy minden vitához és veszekedéshez két ember kell, és tényleg frissen és feltöltődve mentem haza, és meg is mondtam neki, hogy elegem van a vitákból és veszekedésekből, és ahogy minden tánchoz is két ember kell, úgy minden veszekedéshez is, márpedig én nem leszek a másik ember, legyünk intelligens felnőttek, és beszéljük meg normális hangon a problémáinkat - akkor már amúgy mi is jártunk párterápiára - és tényleg, ahányszor ő elkezdett kiabálni, én összefontam a karjaimat és befogtam a számat sztrájkként, meg is mondtam neki, hogy én ilyet nem játszom többet, majd ha normálisan el tudja mondani, hogy mit szeretne, akkor meghallgatom, amíg ordibál, ami amúgy szóbeli erőszaknak számít, addig én nem reagálok, és így is történt, aztán a legközelebbi terápiás ülésünkkor panaszkodott rólam a terapeutának, aki úgy tolmácsolta nekem, hogy a kedves úgy érzi, hogy cserben hagytam őt és hogy ő nem képes úgy kontrollálni az érzéseit, mint én. Hát sajnálom, menjen ő is külföldre, vagy vidékre vagy meditáljon, vagy mittomén - végül persze szakítottunk, egy év párterápia után, de sosem felejtem, pedig már rég volt, és milyen sokat tanultam róla is, magamról is és a párkapcsolatokról általában is, szóval szuper, hogy jártok szakemberhez, remélem, segít! Én ráadásul aztán egy olyan emberrel jöttem össze, aki pont a másik véglet volt utána, maga a megtestesült nyugalom, és sokszor mondtam is neki, hogy nekem nyaralás vele az életem, mintha főnyeremény lenne az intenzív kapcsolatom után, szóval van remény jobbra is, de a szeretet sem smafu, ám nem is elég ok ahhoz, hogy két ember együtt éljen. Szeretem azt a mondást, hogy a zsiráfot és az elefántot is szeretem, de azért otthonra mégsem kéne, ugye. Szóval szenvedni nem kell, összezavarodni teljesen normális, hagyj időt magadnak, hogy tisztázódjanak a dolgok, beszéld meg haverral, baráttal, vagy írd ki magadból, akár ide is, hogy mi frusztrál, inkább mással, másnak, mint a kedvesnek, mert vannak azok a helyzetek, hogy bármit is mondasz, az csak olaj a tűzre, ismerem, mert átéltem. Ó, én még külön Facebook csoportot is készítettem neki úgy, hogy nem hívtam meg bele senkit, őt sem, ám azt képzeltem, hogy neki mondom, úgy is hívtam a csoportot, hogy neki, és egy csomószor, amikor kiírtam magamból oda, hogy mit mondanék neki, utána egyszerűen jobban éreztem magam és nem is volt kedvem tényleg meg is mondani neki. Ajánlom szeretettel ezt a kiváló feszültséglevezető módszert is! :) Ja, és békülős szex! :) Hajrá! :)

Nagyon sajnálom, hogy ilyen komoly párkapcsolati válságon mész át éppen! Teljesen érthető, ha össze vagy épp zavarodva!

Nem tudom, hogy ti össze vagytok-e házasodva, nem feltétlenül lényeges amúgy, csak azért kérdezem, mert én sosem voltam házas, ám amikor én kerültem párterápiára vele, és én is nagyjából hasonló zsarolás szinten, ultimátumként, hogy mondtam neki, hogy vagy elmegy ő pszichológushoz terápiára vagy együtt megyünk párterápiára, vagy kalap-kabát és pá (neki nagyon komoly haragkezelési problémái voltak, ami tényleg félelmetes volt nekem, akkor egyrészt mi hetente egyszer jártunk, nem havonta, és akkor már két éve jártunk, amiből egy évet együtt is laktunk, és persze nem ingyen volt a terápia, hanem jó drága is volt, ám azon szoktam kacarászni, hogy alapból az első ülésen persze megkérdezte a terapeuta, hogy miért is jöttünk hozzá, én válaszoltam erre hosszan, hogy ezért meg azért, mert ilyen meg olyan problémáink vannak, a kedves meg tök röviden úgy foglalta össze, hogy szerinte csak az a problémánk, hogy én esküvőt és gyereket akarok, ő viszont nem, amiben amúgy lehet igazság, hogy az volt minden problémánk gyökere valahol, de a lényeg, hogy azon szoktam viccelődni, hogy a végén se gyerek, se esküvő, viszont legalább a párterápiára elköltöttünk tán több esküvőre való pénzt is... Haha.

Kérdezted magánba tőlem, hogy nem bántam-e meg a terápiát így, hogy végül szakítottunk - amit hozzátenném, hogy az is érdekes volt szerintem, hogy hogy lett vége: tényleg egy éve jártunk már hetente terápiára, és a terapeuta ezt meg is jegyezte, tök rendes volt, hogy mondta, hogy ő nem ellenünk van, hanem értünk, és összefoglalná az évünket nála, és elmondott egy hosszú listát, hogy szerinte miért érdemes együtt maradnunk, mi minden köt össze minket, ám azt is hozzátette, hogy ha úgy döntünk, hogy együtt maradunk, akkor viszont még legalább ennyi terápia szükséges ahhoz, hogy kiegyensúlyozott párkapcsolatban éljünk, ami még nagyon sok belső munka és pénz is lesz, és ezt mindketten külön-külön is, és együtt is gondoljuk át, hogy bevállaljuk-e, ezt az elkötelezettséget, és bele tudjuk-e továbbra is tenni az időnket, pénzünket, energiánkat a további terápiára. Tök korrekt volt a terapeuta szerintem, szerencsére. Aztán erről az ülésről elmentünk haza a közös otthonunkba, és kérdeztem a kedvest, hogy mit gondol minderről, mert nekem van annyira fontos ő is és a kapcsolatunk is, hogy én folytassam a terápiát, de ha persze ő nem akarja, akkor semmi értelme, és ő erre azt mondta, hogy neki elég volt, sok volt, nem akar ebbe több energiát belefektetni, belefáradt, mire mondtam neki, hogy oké, én is baromira elfáradtam, nem mondom, hogy nem, de akkor én most el is kezdek lakáshirdetéseket nézni, és így is lett. Ezen ő meglepődött és szomorú volt, tán még sírt is, de mondtam neki, hogy ez nem a szeretet megszűnéséről szól, hiszen a szeretet örök, ám ahogy korábban is írtam, az elefántot és az oroszlánt is szeretem, otthonra mégsem kéne. Vszeg az oroszlán is szeret engem (megenni :D ), de ezért sem laknék vele egy helyen, mert az fájna nekem, ugye... :) Ahogy egyes emberekkel együttélés is lehet annyira fájdalmas, még ha nem is fizikailag, de a lelki fájdalom sem kevesebb. Attól még, hogy szeretjük egymást, nem feltétlenül kell együtt is élnünk, ugye, és annyira láttam, hogy nem érti, nem megy át neki, hogy miről beszélek, és annyira fontos volt nekem, hogy elmagyarázzam neki, hogy nem azért keresek lakást, mert nem szeretem őt, de a szeretet alapértelmezett kell, hogy legyen a Föld bármelyik két embere között, éppen ezért nem is elég ok ahhoz, hogy együtt éljünk, ha nem tesszük meg a maximumot azért, hogy az jó is legyen mindkettőnknek, és mivel még így sem értette meg, akkor született meg az a kép a fejemben magyarázatként, hogy a szeretet olyan, mint a tűz, ám az igazi tűz is elalszik, ha nem rakunk bele valamit, ami táplálja, legyen az fa vagy olaj vagy más anyag. Na, így gondoltam és éreztem akkor is, amikor kisétáltam a közös ajtónkon megnézni az első lakást, amit találtam, ő meg teljesen kész volt attól, hogy ez most tényleg megtörténik és én tényleg elhagyom őt, mondhatni (de persze azért ez inkább közös megegyezés, mint hogy én elhagytam őt, mert nem hagytam volna el, ha azt mondta volna, hogy hajlandó még áldozni a kapcsolatunkra, és azt is a vele való intenzív és fárasztó kapcsolatban találtam ki jelmondatom, hogy szenvedni nem kell, sem neki, sem nekem, ami szerintem egy mindenkinek megfontolandó iránytű!), és a tűz példájánál maradva én abban sem hiszek, hogy egészséges dolog párkapcsolati szakítás után vissza-visszajárni lelkileg az előző emberhez akármiért, mert eszünkbe jutott vagy mert valamit még meg akarunk osztani vele, ahogy a bibliai Lót története is meséli (amikor az Isten úgy találta, hogy Szodoma és Gomora olyan bűnös városok, hogy a legjobb teljesen elpusztítani, ám lehet alkudozni arról, hogy mi van, ha vannak ott rendes emberek is, ugye, ha száz, vagy tíz, de akár csak egy ember is van, annak lehet szólni, hogy hagyja el a várost, és így is lett, Lót igaz emberként elhagyhatja a várost a családjával, csak úgy menjen el onnan, hogy vissza se nézzen, mert ha visszanéz, akkor kőbálvánnyá válik, és persze, hogy nem egyszerű az embernek elhagyni az otthonát semmikor, pláne nem szükség esetén, pláne nem sürgősen, és nem is Lót, hanem a felesége visszanézett és sóbálvánnyá vált! Lehet látni a sóoszlopokat azon a vidéken!), vagy azt a mondást is szeretem, hogy nem azért van elöl az arcunk, hogy folyton hátra nézzünk, aztán azt a távolkeleti mondást meg csak jóval később ismertem meg, hogy aki a múltban él, depressziós, aki a jövőben, görcsös, csak az a boldog, aki a jelenben tud maradni, szóval mondtam neki, hogy ne keressük egymást, ha nincs valami fontos gyakorlati teendő, hiszen mindkettőnknek meg kell gyászolnia a kapcsolati veszteségét, és úgy nehéz, ha újrakezdjük az egymásnak szeretet adását - és én ezek miatt a történetek és elvek miatt nem hiszek a megbánásban egyáltalán, én abban hiszek, mert így a jó nekem, hogy bármit teszünk, annak oka van, és a mi lett volna ha... nem visz semmi jóra, mert múltbeli feltételezéssel jár, tehát nem tudtam megbánni, mert akkor is erre gondoltam már, helyette eszembe jutott a legeslegelső randink ezzel az emberrel, amikor ő elmondta kerek perec, hogy hiába volt akkor 38-39 éves, ő nem akar házasságot vagy gyereket sem akkor, sem a közeljövőben, sem talán soha sem, és én bár akkor is épp az ellenkezőjét akartam, gondoltam, hátha meggondolja magát. Nem gondolta meg magát, hanem éppen ez okozta a kapcsolati feszültségeink nagyrészét valószínűleg.

Mivel elég elmélkedős és önreflexív ember vagyok, mint olvashatja mindenki :) , odáig jutottam ennek a párkapcsolatnak a gyászával, hogy tényleg miért lehetek hálás, és rájöttem, hogy tényleg baromi sokat tanultam a párterápián magamról is, róla is, a párkapcsolatokról általában is, és bár tényleg nagyon sok idő és pénz volt, amit beletettünk mindketten, szerintem soha semmilyen más körülmények között nem tanultam volna ennyire sokat sem magamról, sem az általam szeretett emberről, sem a párkapcsolatok hogy működéséről, ami miatt meg pláne nem bántam meg. Ehhez nem csak az kell, hogy alapvetően ne higgyek a megbánásban, hanem az is, hogy egy olyan jó párterapeutához kerültünk, akihez (külföldön élek, ergo nem tudok tanácsolni, bocsi), mert terapeuta választásakor nem csak az a fontos, hogy a terapeuta szakmailag felkészült legyen, hanem az is, hogy meglegyen az a kémiai egyezés hármunk között, ami vagy van vagy nincs, ugye, és mi szerencsések voltunk, hogy találtunk ilyen terapeutát, de lehet, hogy ez nem is szerencse kérdése, hanem csak a mi szándékunk, hogy minél hamarabb megoldjuk a problémáinkat.

Arra, amit te írtál róla nekem egyértelműen a depresszió jutott eszembe, aminek tökre jellemzője mindaz, amit leírtál, és persze lehet mondani, hogy ki nem depressziós manapság, pláne Magyarországon, de azért írom ezt, mert az nem visz előrébb, hogy a másikat bántod, pláne, ha beteg, márpedig a depresszió lelki betegség és motiválatlansággal jár, persze vannak szintjei, ám kezelhető és kezelendő, méghozzá minél sürgősebben, egyéni terápiával vagy pszichiáterrel gyógyszerrel, mert a depresszió olyan, hogy visz mindent: a súlyosan depressziós ember előbb elvisz mindenkit maga mellől, hogy elszigeteljen, hisz a nyomor nem szeret társaságot, és ha már elszigetelte az áldozatát, akkor akár az életét is elviszi. Terápia sürgősen!

Nem tudom, hogy ismered-e, de a WHO-nak (World Health Organisation, a Egészség világközpontja) van két videója a depresszióról, amelyben a depressziót fekete kutyához hasonlítja, amellyel meg kell tanulni együtt élni, ami úgy lehetséges, ha az ember beismeri, hogy depressziós, és ahogy egy kutyát is meg kell tanítani viselkedni, úgy a depresszió is kezelhető, a második videó meg azoknak szól, akik depressziós emberrel élnek, hogy az milyen baromi nehéz, pláne, ha nem ismerik a depressziót, mert egy depressziós emberrel együtt élő ember minden nyavalyáját a hozzá közelállókra fröcsköli, ezért egy vele együtt élő embernek meg kell tanulnia esernyőt tartania maga előtt, hogy ne sérüljön, hiszen a sok negatívum nem feltétlenül a szeretett másik ember személyiségéből fakad, hanem a depressziójának (fekete kutyájának) a hangja, ami viszi az energiáit, étvágyát, kedvét, barátait, és végül az életét is, ne adj Isten. Azzal lehet a legjobban segíteni a depressziós embernek, ha rábeszéljük, hogy kérjen szakmai segítséget, mert önerőből kezelhetetlen, erről is tudnék a végtelenségig mesélni, de itt tán nem ez a fontos most.

Ez az első videó, amelyhez még magyar feliratot is találtam:

https://www.youtube.com/watch?v=6zhUK6y5oh8

A hogyan érdemes együtt is élni olyan emberrel, aki depressziós pedig itt van, ám erre sajnos nincs még magyar felirat, ám angol van, remélem, az segít:

https://www.youtube.com/watch?v=2VRRx7Mtep8

Ha valakinek nehézséget okoz megérteni, írjon akár ide, akár magánba nekem, és komolyan lefordítom neki tiszta szeretetből, annyira fontosnak tartom, hogy megértse mindenki, aki hasonló helyzetben van, bár manapság már tán a legtöbb ember boldogul az angollal, de tudom, hogy még mindig nem mindenki, és nem szégyen a nem tudás, szólj, itt vagyok segíteni tiszta szeretetből!

Érdekes, hogy neked pont januárban volt az ultimátumod, hogy terápia vagy csá, nekem meg januárban mondta a nyaralós emberem, hogy lakást keres - kihívásos január volt mindkettőnk számára! :)

Én többek között azt is megtanultam az én párterápiámon, hogy az, hogy minden embernek milyen fontos az önbizalma, ráadásul attól függően, hogy miről beszél (munka, párkapcsolat, sport), egy párkapcsolatban nem csak két ember önbizalmáról van szó, de ráadásul születik egy külön bizalom a kapcsolatban. Szerintem releváns kérdés számodra kérdező, amit megkérdezhetsz tőle arra, hogy miért nem csinálja a közös feladataitokat, hogy annyira bízik benned, hogy nem hagyod el?

Ha nem csináljátok a feladatokat, akkor nagyjából tényleg fölöslegessé válik a terápiába tett idő, energia és pénz is, nem? Miért nem csinálja? A terapeutát nem szereti vagy magát a tényt, hogy terápiára jártok? Nagyon nem mindegy! Ha nem adjátok mindketten oda magatokat teljesen a párterápiának, akkor hogy gondolhatjátok vagy ő hogy gondolhatja, hogy működhet a párkapcsolatotok...???!!!

Amúgy mit jelent pontosan az, hogy januárban beszéltetek? Januárban beszéltél a kedveseddel utoljára? Biztos nem így gondoltad, ugye? Ti nem beszéltek és beszélgettek rendszeresen...?

Az, hogy rosszul osztja be az idejét, velem is előfordul, szintén lehet mind a depresszió következménye, mind a figyelemzavaré (ADD - attention deficit disorder), mindkettő kezelhető pszichoterápiával vagy gyógyszeresen is pszichiátertől, de akár a rendszeres, tudatos mindfulness meditáció is segít.

Az, hogy azt mondta, hogy te nem szereted őt annyira, mint ő téged eszembe juttatta, hogy (pót)nagymamám, emléke legyen áldott mindig azt mondta, hogy két ember között az egyik mindig jobban szereti a másikat, mint a másik az egyiket. Ez tényleg így van. Nincs mit tenni. Voltam én már mindkét helyzetben, nem egyszerű, de kár is ezen rugózni. Ami a legjobb, ha mindkét fél maxi szeretetet ad, és aki úgy érzi, hogy ő jobban szereti a másikat, mint az egyik a másikat, az szálljon le erről a kritikájáról, mert nem viszi sehova, és ez a kritika csak rombol és nem épít, ilyen egyszerű.

A tévé és a mobil is károsak a mentális egészségre sajnos minden egészséges emberre, hát még arra, aki netán mentális betegségekkel született! Több, mint húsz éve, amikor mobilról még alig volt szó olvastam egy rakás kutatást arról, hogy a tévé hogy okoz figyelemzavart (ADD), azóta meg a mindenki kezében lévő okostelefonok meg pláne.

Kezdjük azzal, hogy aki képernyő előtt ül, az nem mozog, márpedig a mozgás a természetes életformánk, úgy lett a testünk kitalálva, minden inaktivitás csak rombolja a testi és így a lelki egészségét is mindenkinek.

Aztán folytassuk azzal, hogy abban a pillanatban, hogy az ember a képernyőt nézi, legyen az akár tévé, akár telefon, kiszakad a valóságból és egy virtuális valóságban találja magát, ahol minden sokkal könnyebb, pláne név nélkül, mintha álomvilágban élne, és nem fáj az, ami a hús-vér valóságban fáj, a világ súlya.

Az alapvetően figyelemzavaros és depressziós ember tévét néz és telefont nyomkod vagy bambul, mert elkezdte valamikor száz éve és nem tűnt föl neki, hogy nincs jól, mert a képernyő megette az agyát, képernyőzombit csinálva belőle.

Lehet a képernyőt cuminak is nézni, feszültséglevezetőnek, de érdekes összehasonlítás, hogy a papír alapú könyvek olvasása az egyik módszer a figyelemzavar ellen, míg a képernyőzés figyelemzavart okoz.

Az intenzív párkapcsolatomban megtanultam azt is, hogy érezni kell a másik embert, hogy mikor lehet vele komoly dolgokról beszélni, mert nem akármikor, és az, hogy ne a képernyőt nézze, hanem helyette a szeretett ember két szép szemét, vagy menjen ki a szabadba sétálni, mozogni, kimozdulni, sportolni, vagy olvasson könyvet, játszatok, társasozzatok, kártyázzatok, csináljatok bármi mást, az egy nagyon nagy fordulópont lenne és nagyon nem hétköznapi sajnos, mert sajnos már húsz éve is tévéfüggő volt az ország nagy része, azóta meg okostelefonfüggő is lett, de jó, és így érthető az országos depresszió és figyelemzavar. Ám van mit tenni, de a változás nem megy egyik pillanatról a másikra, tudom.

Nagyon nehéz helyzetben vagy, kérdező, mert tökre értem a helyzetedet, de én nem vagyok terapeuta, csak voltam én is terápián, egyénin is és párterápián is.

Teljesen érthető, ha össze vagy zavarodva.

Nem is tudom, hogy mit tudnék tanácsolni neked összességében a végére, komolyan, mit csinálnék a helyedben, nem is tudom, komolyan!

Hú, még soha nem írtam ilyen hosszú választ, hogy nem engedett tovább írni a rendszer! :D Nem baj, két darabban, sőt, most már akkor háromban!

6. válaszoló: nem olyan egyszerű ez, hogy miért nem hagyod ott a csudába! Valami oka csak van, hogy összejöttek, ugye... De értehető az is, hogy kétségei vannak a kapcsolatában!

Tényleg a Terápia című sorozatot ismeritek? Annak is van egy párterápiás szála, ajánlom nagyon!

Tök jó, kérdező, hogy feltetted a kérdésedet ide, mert ezzel valóssá teszed egy kétségedet, amely teljesen jogos, csak nem mindegy, hogy a kedves mit reagál rá!

1-es vagyok

Azért figyeltem, és sikerült megérteni:)

Soha ne kérdőjelezd meg önmagadat, és a saját érzéseidet!

Teljesen mindegy, hogy más esetleg nem érezné ezt problémának, ha te annak érzed, akkor az is. Szép dolog, hogy meg akarod menteni a kapcsolatot, de vajon érdemes megmenteni? Az összezavarodásodat nagyrészt neki köszönheted.

"Januárban beszéltünk akkor mondtam hogy szakember, vagy vége" A kettő nem zárja ki egymást -ez saját tapasztalatom. Én is ott jöttem rá, hogy kivel is élek, és már magamat akartam menteni, nem a házasságomat.

"A feladatot nem csinálja, felét nem mondja el a pszichológusnàl. Hiába mondtam akkor nézzünk mást." Ha őt ennyire nem érdekli, akkor neki így jó, és te hiába erőlködsz.

Nem a pszichológust kell lecserélni...