Felnőttkori elakadás, identitáskrízis: kitől tudnék érzelmi támogatást kapni, hogy legyen önbizalmam, motivációm?

Én jelen álláspont szerint kétlem, hogy sokáig fogom húzni. Amióta az eszemet tudom, irritálom az embereket és sosem mondják, hogy mi velem a baj. Hiába kérnék tanácsot, sosem világosít fel senki. Se volt barátok, se volt osztálytársak, se random emberek, se a HR-es, se a pszichiáter, senki. Senkinek nincs annyi vér a pucájában, hogy szembesítsen a hibáimmal, nehogy a végén még esetleg tudjak belőle tanulni.

Én nem akarok annak tudatában élni, hogy nagy eséllyel egyedül kell megrohadnom, mert senki nem akar barátkozni velem, párkapcsolatról nem is beszélve. Aki eleinte szeretne tőlem valamit, az is előbb-utóbb faképnél hagy. Ebből állt az egész eddigi nyomorult életem. Miért van az, hogy másoknak a kisujjukat sem kell mozdítaniuk és szeretik őket az emberek, engem pedig kivétel nélkül mindenki elhagy vagy hanyagol? Ez így nem élet.

Itt Gyakorin is akadt anno pár levelezőpartnerem. Aki kicsit is érdeklődő volt, az is felszívódott pár levél után. Felettébb kínos tud lenni, amikor egy ilyen korábbi beszélgetőpartnerem rám ír egy másik, általam feltett kérdés kapcsán, hogy szimpatikus vagyok és jó lenne valakivel beszélgetni. :’D És ugyanez az ember korábban pár levél után faképnél hagyott. Miért van ennyi hazug ember a világban? Miért nem volt képes ez az illető is megmondani, hogy bocsi, de nem kívánok veled tovább társalogni? Százszor többre becsülném az ilyet, mint aki szó nélkül elpárolog. És nem egy, de nem is két ilyen eset van. Bárcsak tudnám mi velem a baj… Pontosan ezért nem nagyon merek már barátkozni, nyitni mások felé, mert kivétel nélkül mindig az a vége, hogy elhagynak.

Nehezen hiszem, hogy az itteni kommentelők közül bárki megtapasztalta valaha ezt a fojtogató, zsigeri magányt, a totális lelki kilátástalanságot. Fogadni mernék, hogy mindenkinek van legalább egy jó barátja, családtagja, aki szereti, biztatja és hisz bennem. Nekem szó szerint egyetlen ilyen személy sincs az életemben. Amikor azt mondtam, hogy engem senki sem szeret, cseppet sem túloztam. Ebből képtelenség felállni. Szerető, támogató emberek híján az ember halálra van ítélve. Még ha valamilyen csoda folytán lesz is munkám, a pszichológus/pszichiáter valahogy helyre is kalapál, akkor sem lesz mellettem senki.

Rá lehet fogni a depresszióra, ám gyakorlatilag egészen gyerekkorom óta végigkísér a magány, a meg nem értettség, az elfogadás és az érzelmi támogatás hiánya, a bántalmazások.

Ami meg az ADHD-t illeti, akit felnőttként diagnosztizálnak, az általában sokkal rosszabb kimenetelű. Gondolok én itt arra, hogy gyerekként meg viszonylag képlékeny az ember agya, jelleme, sokkal könnyebb beléjük nevelni a társadalmi normákat, mint felnőttként kijavítani a rossz beidegződéseket. Arról nem is beszélve, hogy a netes fórumokat böngészve, gyakorlatilag általános jelenség, hogy aki nem lett fiatalon diagnosztizálva, az az iskolás évei alatt általában tök jól teljesített, ám ahogy kikerülnek a nagybetűs Életbe, amikor is önállóan kellene menedzselni az időbeosztásunkat, életünket, saját döntéseket hozni, stb., gyakorlatilag teljesen szétesnek. Ezt a saját példám is alátámasztja. Ennek pedig egyenes ági következménye a szorongás, depresszió és más egyéb mentális zavarok kialakulása. Nemes egyszerűséggel azért, mert hiába voltál jó tanuló, ha az élet iskolájában képtelen vagy teljesíteni. Folyamatosan szembesülök vele én is, hogy sok kortársamnak már családja van és/vagy karriert épített, én pedig itt csövelek a mamahotelben, semmit nem tudok felmutatni, romokban az életem és gyűlölöm magam. Arra pedig, hogy egy kész csődtömeg vagyok a környezetem is rákontráz.

Hogy ne csak rosszat mondtak: munka-fronton most enyhe javulás következett be, behívtak pár interjúra és sikerült alkalmi munkákat is vállalnom. Sőt, a könyvtárba is bementem és hoztam ki pár önfejlesztő könyvet. Viszont barátokat, társakat egyik sem fog tudni nekem adni. Ezért gondolom így, hogy az én életem egy lyukas tízfillérest sem ér. Legszívesebben odaadnám valakinek, aki megérdemli. Mert én egészen biztosan nem vagyok méltó a földi életre. Megszületnem is kár volt.