Milyen érzés, ha résztveszel egy terápián dolgozol a problémákon, de azok nem oldódnak meg?

Mas szemszoget dobnek be.

Eloszor egy krizis miatt mentem pszichologushoz: egy mergezo kapcsolatbol jottem ki, teljesen a padlon voltam. A beszelgeteseink megerositettek, segitettek objektivebben latni a tortenteket. Ennek koszonhetoen halal nyugalommal tudtam nemet mondani a mergezo emberemnek, amikor megkeresett.

Kesobb onismeret miatt jartam. Ez sokat segitett, hogy helyre rakjam magam, hogy nyugodtan legyek magam, es nem kell lehuznom magam a wc-n, ha valaki rosszat mond ram.

Ami erdekes volt: soha nem akartam parkapcsolatot, teljesen kerultem a ferfiakat, kozelebbi kapcsolatot senkivel nem akartam. Azt hittem, egy gyerekkori traumam miatt. Ra kellett jonnom, hogy magamban nem bizok, es mar csak ha ragondolok a kapcsolatra, rettegek. Nem felek, rettegek. Ezt a pszichologus elott nem erzekeltem. En nem akartam ezen dolgozni, igy nem mentunk melyen bele. Az o szemszogebol sikertelen volt ez, mert nem oldott fel, az en szemszogembol siker, mert megertettem, hogy mi van a hatterben.

Ezzel talan a 2-esnek is valaszt adtam. Ha engeded, ha akarod, akkor lesz valtozas :)

Nem annak kívánom megmagyarázni, aki nem ért valamit és EZÉRT :D lepontozza, de…

Nem arról van szó, hogy ne változnának a problémák. Lelkiismeretes önismereti munka csodákra képes. Csak a sorrend más. Az emberek általában azokkal a kellemetlenségekkel mennek terápiára, amik jelen életükben épp reflektorfényben vannak. Csakhogy azok csak tünetek és tartós változás nem várható tüneti kezeléstől. Ezért a terapeuta számára a tünet csak információ, nem pedig az a terület, amin be kéne vetnie a tudományát. De ugye aki meg nem tudja, hogyan és mi által működik egy terápia, viszont vannak égető problémák az életében, az türelmetlen és azokban akar instant sikert. Pl. valakit állandóan megcsalnak a párkapcsolataiban, mindig kiközösítették az iskolában vagy a munkájáért mások kapják az elismeréseket. Valószínűleg a három tünet közül valamelyik felnőttkori lesz a legégetőbb, ráadásul mivel az idő visszafelé nem megy, ezért az változtathatónak is tűnik, de a terapeuta számára mindhárom egyenértékű, ugyanazon dologban gyökerező és azon fog dolgozni, hogy kliensével közösen megtalálják ezeket a gyökereket. Ha a kliens megérti, hogy hol (kisgyerekkorában) és mi által (környezete) alakult ki egy életérzése, hozzáállása és az milyen módon határozza meg felnőtt életét, plusz belemegy az ezzel kapcsolatos fájdalmakba, azok egyre kevésbé fogják a későbbiekben meghatározni. Senki nem érti, miért, ez tapasztalati tény. De nem az történik egy terápián, hogy húszezerszer átbeszélünk egy tünetet és az megváltozik. Tök más dolgokról van szó és először csak lerágott csontokra tudunk egy kicsit máshogy nézni, új szempontokat kapunk, lehet hogy elgondolkodunk a saját világértelmezéseinken, észlelésünkön, hogy valóban azt jelentik-e a dolgok, aminek addig hittük őket, rá tudunk majd nézni dolgokra mások szemszögéből - ilyen változások fogják apránként befolyásolni akut problémáinkat, hogy aztán az akár több éves folyamat végén észrevegyük a változást azokban a bizonyos égető problémáinkban is. Sokszor egyébként nem is az illető veszi észre először, hanem a környezete hívja fel a figyelmét. Pl. hogy mostanában sokkal magabiztosabb vagy fellépés előtt vagy mostanában sokkal jobb kvalitású partnerekkel kavarsz.

De amíg az ember nem engedi el magát, nem engedi ki az irányítást a kezéből, nem enged az elképzeléseiből, hogy mi a terapeuta dolga és hogyan kellene beállnia a javulásnak az életében, addig el sem kezdődik a tényleges terápiás munka!