Felnőttkori elakadás, identitáskrízis: kitől tudnék érzelmi támogatást kapni, hogy legyen önbizalmam, motivációm?

Köszönöm szépen a biztató kommenteket!

Ettől függetlenül sajnos mostanra kezdem már teljesen feladni a reményt a normális életre, így 300 sikertelen álláspályázat után (ez az idei nyár “termése”).

Naponta átlagosan 5-10 elutasító e-mail jön a beadott önéletrajzokra. Heti átlag 2-3 interjún veszek részt, melyek után rendre ghostingolnak, még akkor is, ha külön megígérték, hogy visszajeleznek. Lett volna pár hely, ahová felvettek (volna), biztosítás, értékesítés, miegymás, de ezeket tuti, hogy nem tudtam volna hosszú távon csinálni. Nem tudnék ártatlan emberekre hitelt vagy drága/felesleges szolgáltatásokat, termékeket tukmálni.

Hiába kapom többektől azt a visszajelzést, miszerint nincs velem (különösebb) baj, értelmesnek, műveltnek tűnök, stb., ám a HR-esek egész biztosan találnak bennem kivetnivalót, lévén nem akarnak alkalmazni. Nettó 200.000 Ft-ért is dolgoznék, ingáznék is, a tanulási hajlandóság és vágy maximálisan megvan bennem, mégsem kellek se boltokba, se belépő szintű irodai munkákra. A belépőszintű munkáknál rendre azt feltételezik, hogy túlságosan ambíciózus vagyok, ezért idővel tuti lelépnék, a komolyabb munkákra, ahol meg kifejezetten előny a tudásvágy és ambíció, oda meg a releváns tapasztalat hiánya miatt nem kellek. Még az előző cégemhez is beadtam a jelentkezésemet, igaz más munkakörökbe és más telephelyre, de kivétel nélkül mind az öt pályázatom elutasításra került, az interjúig el sem jutottam. Ennyit a közel 7 éves munkaviszonyomról. Azt hittem legalább ez számít valamit, de nem.

Sajnos ezt főleg is a művészeti képzésemre hivatkozva hagytam ott, de aztán menetközben rájöttem, hogy nem nekem való a művészeti pálya. Az ottani oktatók sem voltak odáig a műveimért. Hiába gyakoroltam és fejlődtem technikai szempontból, ha mellette az alkotásaim nem voltak eléggé formabontóak, elvontak, szatirikusak, egyszóval “művésziek”. Olyan helyen meg nem szeretnék maradni, ahol a pénzemen túl egyáltalán nem értékelnek, mindezt szubjektív szempontok alapján. A légkör sem volt számomra inspiráló vagy motiváló, bár egy-két kedvesebb oktató, illetve“osztálytárs” akadt, akikkel szívesen dolgoztam együtt. Ráadásul mivel magánsuliról beszélünk, ezért teljesen őszinték sosem voltak velem. Nem mondták ki nyíltan, hogy rossz, amit csinálok, de burkoltan azért éreztették. Azért mentem oda anno, hogy fejlődjek, inspirálódjak, ez azonban sajnos csak részben jött össze, mert jobbára inkább csak annyit értem el, hogy elvették a maradék önbizalmamat is.

Lényeg, ami lényeg, két szék közül a pad alá estem. És továbbra sem találom a helyem a világban, hogy miben vagyok igazán jó, amit alighanem a munkáltatók is éreznek. Rendre megkapom, hogy “határozatlan vagyok”, vagy épp “bizonytalan”. De hogy lehetnék biztos olyasvalamiben, amit még sosem csináltam? Pláne, ha a rajzsulis tapasztaltaimból kiindulva, szemlátomást még abban sem vagyok jó, amit szeretek csinálni.

Azóta pszichiáternél is jártam, esélyes, hogy van egy kezeletlen ADHD-m és a javarészt ebből fakadó kudarcaim járuléka a szorongás-depresszió. Szép kilátások. Fél karomat, lábamat vagy vesémet adnám azért, hogy mentálisan normális legyek. Gondolkodás nélkül. A világon a kutyát nem érdekli, hogy depressziós, ADHD-s, vagy épp autista vagy, mindenhol ugyanazt a teljesítményt várják el, amit egy “ép” egyéntől. Ha lesz is hivatalos diagnózisom, kénytelen leszek letagadni, mert senki sem fog meghatni. Legjobb esetben is legfeljebb “csak” szánni fognak érte.

Elég nehéz úgy szeretnem magam, ha mindezidáig csupa rossz döntést hoztam az életben, amiket bármennyire is igyekszem, sosem sikerül normálisan megmagyarázni. (Pl. miért nem írtam meg a szakdolgozatomat, vagy hogy miért dolgoztam 5+ évet árufeltöltőként). Hiába néztem meg több száz állásinterjús videót, hiába olvastam el több tucatnyi cikket, hiába készülök, hiába tudom elméletben, hogy mit kellene mondanom, sosem sikerül eladom magam és meggyőznöm az interjúztatót arról, hogy jó munkaerő/“befektetés” lennék.

El nem tudom mondani, hogy mennyire szégyellem és utálom magam a történtek miatt. Ha próbálok pozitív lenni, akkor úgy érzem, hogy csak ámítom magam a téveszméimmel. Részben azért is maradtam ennyi ideig az előző, pocsék munkahelyemen, mert bemeséltem magamnak, hogy ez jó nekem és én ennél nem vágyom többre. Meg persze azért, mert féltem tőle, hogy hozok egy újabb meggondolatlan, rossz döntést (és természetesen hoztam is). A múltbeli és a jelenbeli kudarcaim tehát rendre azt tükrözik, hogy egy értéktelen személy vagyok, akinek semmi keresnivalója a világon. A szüleimtől is rendre azt hallgatom, hogy mennyire szerencsétlen és életképtelen vagyok. Maximálisan annak is érezem magam. Szeretném végre legalább nagyjából rendbe szedni az életemet, tanulni, fejlődni, de sajnos egyáltalán nem látom a fényt az alagút végén.

Megkísérlek azért pár könyvbe beleolvasni, meg néhány gyakorlatot elvégezni a fenti javaslatok közül, illetve folytatni a konzultációkat a pszichiáterrel (majd vállalok hozzá alkalmi munkákat, esetleg eladok pár felesleges rajzcuccot, könyvet), de lélekben sajnos mostanra már kvázi halottnak érzem magam. Tényleg úgy érzem, hogy csak az tudna segíteni, hogy egyáltalán el tudjak indulni felfelé a lejtőn, ha egy munkáltató meglátná bennem a potenciált és hajlandó lenne alkalmazni. De ez nem igazán akar összejönni.

Megfordult a fejemben az is, hogy keresek egy karriertanácsadót, hátha, de persze ez megint csak pénzes történet. De más kiutat tényleg nem látok. Ha ő sem tud segíteni és rávilágítani arra, hogy mit csinálok rosszul az állásinterjúkon, miért nem kellek gyakorlatilag sehová, akkor senki.

Köszönöm szépen! Neked is sok sikert a kereséshez! Ettől függetlenül két diplomával azért valamivel egyszerűbb a helyzeted, pláne, ha nem bölcsészdiploma mind a kettő.

Noha sokáig főleg őket (mármint az érzelmi támogatásuk teljes hiányát) okoltam valamennyi kudarcom miatt, rá kellett jöjjek, hogy a szüleim voltaképp saját magukkal szemben is ilyenek, szóval nem tehetnek róla. Apám is olyanokat hangoztat néha, hogy nem érdekli az egészsége, ő már eleget élt. Anyám sem sokkal különb. A saját problémáikat sem tudják megoldani, magukkal sem tudnak szembenézni, akkor mégis hogyan várjam el tőlük, hogy képesek legyenek érzelmi támaszt nyújtani. Mindazonáltal ők sem túl jó családi háttérrel rendelkeznek. Igazából ebben a családban az előző generáció még inkább elcseszett volt, mint az őket követő. Ráadásul, felnőttként már a saját felelősségem, hogy mit kezdek ezzel a ténnyel. Arról nem is beszélve, hogy a maguk módján próbálkoznak ők “törődni” velem, csak hát gyakorta többet ártanak nekem lelkileg, mint amennyit használnak. Mindig megfogadom, hogy nem öntöm ki nekik a szívemet, aggályaimat, nem panaszkodom, a csekélyke örömeimet sem nagyon ecsetelem, mert, akárhányszor beszélgetést kezdeményezek náluk, rendre lehoznak az életről. Majdnem mindig rosszabbul érzem magam a velük való társalgás után, mint előtte. Rendre az részükről a konklúzió, hogy minden rossz azért történik velem, mert sosem hallgatok rájuk/vagy azért, mert nem tudok viselkedni, különben is irritáló az egész lényem, nem csoda, hogy nem találom meg a közös hangot az emberek zömével, örökös lúzer vagyok, aki csak elcseszi az idejét, életét, stb. Mondjuk szerintem ez nem szándékos gonoszság részükről, szimplán csak nem tudnak érzelmi vigaszt, támaszt nyújtani és ez valahol őket is frusztrálja. Volt, amikor azt is megkaptam, hogy a becsmérléssel “motiválni” próbálnának, hátha végre észhez térek. :’)

Ha próbálom külső, “objektív” szemlélőként tekinteni rájuk, az gyakran segít, de az önbizalmam sajnos nem lesz tőle jobb.

A barátkozás sosem ment túlzottan, még oviban, általánosban nem is volt akkora gond, mindig hozzá tudtam valaki(k) mellé csapódni, a középsulis éveim rémesek voltak ilyen szempontból. Az egyetem megint jó volt, de sajnos főleg miattam megszakadtak kapcsolatok, elvégre én másik városban lakom, a társaság zöme pedig budapesti volt, illetve akadt egy-két egyén, akiknek ghostingoltam egy korábbi, a hogylétemre irányuló kérdését, szimplán csak mert nem voltam akkor jól és nem akartam panaszkodni, most meg már ciki lenne visszaírni egy több éves kérdésre. Pedig ők elfogadtak anno. :(

Egy viszonylagos barátnőm van még, aki még alkalomadtán szóba áll velem, de szerintem nagyobb gyakorisággal ő sem bírna elviselni. Ráadásul neki hozzám képes egészen bejött az élet, van több baráti társasága, a hobbijában sikeres, pénzt keres az alkotásaival, stb. Én meg semmit nem tudok felmutatni az egy ég adta világon. Mint mondtam, a rajzaimra senki nem kíváncsi. Egy saját karaktereket felvonultató történeten dolgozom, de csak ímmel-ámmal követgeti egy-két ember. Próbálok én posztolgatni twitterre, rajzos, rajzfilmes Discord csoportokba, DeviantArtra, meglehetősen gyér sikerrel. Nem tudok kapcsolódni senkihez. Ilyen alapon erősen kétlem, hogy bármit is el tudnék adni, de ha mégis, nagy eséllyel úgyis elszúrnám és kártérítést kérne az illető.

A rajzsuliban sem nagyon érdeklődtek, dicsérgettek a szaktársak, mármint a többiek munkáival ellentétben, pedig ott is jó lett volna barátkozni. Én igyekeztem bókolni, beszédbe elegyedni, de nem igazán sikerült kapcsolatokat kialakítanom. Az ornitológia is érdekel, benne vagyok több madaras csoportban is Facebookon, de ők nem igazán szerveznek közösségi eseményeket. Lényeg, ami lényeg, én próbálkozom, de taszítom a legtöbb embert, még úgy is, hogy igyekszem a negativitásomat meg a lelki nyavalyáimat palástolni. Szerintem érzik, hogy valami nem okés velem és inkább hagynak. Nem tudom, hogy van-e értelme mentális betegként barátkozni, pláne egészséges, neurotipikus emberekkel.

Mindazonáltal gyakran a nyílt utcán, tömegközlekedésen is rám jön a sírás, néha a zokogás is. A negatív gondolataim hatására megindulnak a könnyeim és nem tudom visszatartani. Emiatt még a szokásosnál is inkompetensebbnek érzem magam. A legnagyobb apróság is képes kibillenteni a látszólagos “egyensúlyomból” és eltörik a mécses. Kicsit tartok is tőle, hogy ha valahová felvesznek és flegmán viselkednek, esetleg kiabálnak majd velem, akkor elbőgöm magam mindenki színe előtt, mint egy csecsemő.

Ami meg a munkát illeti, hát valóban nem egyszerű. Pláne a tudat, hogy a munkáltatók voltaképp úgy kezelnek, mint egy börtönviselt bűnözőt. “Mindössze” annyi a bűnöm, hogy nem találom a helyemet a világban. Ezért kezdtem bele anno munka mellett is ilyen-olyan képzésekbe, amiket aztán rendre feladtam ilyen-olyan okokból kifolyólag. A legszomorúbb az egészben az, hogy több ízben is ott volt az esélyem, hogy jobbá tegyem a sorsomat, de nem életem vele. És ezt a csorbát aligha fogom tudni utólag kiküszöbölni, örökké kísérteni fog ez a sok elhibázott döntés, elszalasztott lehetőség. Tényleg nem tudom, hogyan bocsáthatnék meg magamnak. És azt sem tudom, hogy hogyan kerüljem el az ehhez hasonló malőröket a jövőben. Szeretnék motiváltabb, kitartóbb és szorgalmasabb lenni, mert tulajdonképpen ez a siker kulcsa, de egyszerűen semmi akarterőm, energiám. Sokszor még az engem érdeklő dolgokhoz, tevékenységi körökhöz sem. Lelkileg folyamatos fáradtságot érzek, gyakran fizikailag is, mivel nem pihentető az alvásom. Az, hogy 5-6 órát alszom, vagy 8-10-et az semmit nem oszt-szoroz.

A szüleimet is megkérdeztem, hogy szerintük miben vagyok jó, vagy hogy miért érdemes életben maradnom, hátha tudnak mondani valami lelkesítőt, de ők sem tudtak rá értelmes választ adni. Annyit mondtak csak, hogy “Ha már világra jöttem, akkor kell, hogy legyen valami dolgom a Földön.” Csak tudnám, hogy mi. Legszívesebben elmennék szervdonornak önkéntes alapon, legalább akkor lenne valami haszna is a földi létemnek.

E ponton el is gondolkodtam, hogy egyáltalán miért ver a szívem? Miért dolgozik? Azért, hogy életben tartsa ezt a haszontalan testet? Ettől a gondolatmenettől aztán gyakran lelkifurdalásom támad, különösen, ha a gyerekkori énemre gondolok, hogy vajon mekkora csalódás lehetek a szemében. :( Szeretném a kicsi énemet megvigasztalni, átölelni és megmondani neki, hogy nem hagylak cserben, de jelen helyzetben sajnos ezt nem tudom megígérni. Annyira szeretnék jobb lenni, normális életet élni, normálisan funkcionálni, de egyre nehezebben megy. Kezdem elveszíteni mind a józan eszemet, mind pedig az életem fölötti irányítást. Bocsánat, hogy ezt leírtam, de így a mai nap után nagyon kikívánkozott belőlem.

Ha már külföldi munka, az öcsém párjának az édesanyja hajón dolgozik és említette, hogy oda mindig van felvétel és mellé egész jól fizet. Hátránya, hogy végig úton vagy, nem ismersz ott helyben senkit és nem igazán tudsz mellette tanulni, illetve jelenléti képzésen részt venni. Bár az idei tanévről már úgyis lecsúsztam. Lehet, hogy tennem kéne vele egy próbát, bár ilyen mentális állapotban nem tudom mennyire lenne jó ötlet. Kissé kétélű kardnak érzek egy ekkora váltást, de az is lehet, hogy pont erre van szükségem.

A másik opció, hogy befekszem a Tündérhegyre, már ha hajlandóak lennének fogadni, foglalkozni velem. Erről mondjuk megosztó véleményeket olvastam, de sok vesztenivalóm nincs. A jelenlegi állapotomnál jobban már aligha tudnának “tönkrevágni”.

Köszönöm!

De sajnos továbbra is ott tartok, hogy ez a kínzó magány, ez az elszigeteltség, ez a kilátástalanság felemészt.

Egyetértek. A munkanélküliség zavar momentán talán a legjobban, a gondolatiam 99%-a ekörül forog.

De sajnos mindenhonnan visszautasítanak, még alkalmi munkára sem vesznek fel, az összes állásinterjúm bukta. Az összes. És több száz helyre adtam be az elmúlt pár hónapban. Még arra az e-mailemre sem válaszolt a munkáltató, ahol próbáltam volna építő jellegű visszajelzést kérni, arra vonatkozólag, hogy mit csinálhatnék jobban. Még olyan helyre sem kellek, ahol több éves, releváns tapasztalatom van. Pedig már egy ideje nem említem nekik a továbbtanulási ambícióimat, úgyhogy biztos, hogy nem ez a gond.

Gőzöm sincs, hogyan tovább. Már nagyon csábít a környékbeli sínpár. Nem mintha erre vágynék, de e ponton már végképp meg vagyok lőve. Nem tudom mi egyebet tehetnék. Elvégre nem tudok dolgozni, pénzt keresni, tanulni, akkor az életemnek sincs értelme. Ráadásul senkihez sem tudok fordulni érzelmi támaszért, sajnos nem szeretnek az emberek. Ennek így nincs tovább értelme. Valljuk be, így, ebben a formában teljesen feleslegesen foglalom a helyet a Földön, a lehető legbiztosabban állítom, hogy senkinek sem hiányoznék. A környezetem is inkább csak megkönnyebbülne, hogy legalább már nem kell nézniük az agóniámat.

A szakdogával jövő tanévnél hamarabb nincs értelme foglalkozni, már jó ideje nincs aktív hallgatói jogviszonyom. Újra kellene felvételiznem és elfogadtatni a megszerzett kreditjeimet, témát is szeretnék változatni, de mindez csak jövőre lesz esedékes, mert erről a tanévről már lecsúsztam. Már, ha megérem, ami jelen helyzetben erősen bizonytalan.