Felnőttkori elakadás, identitáskrízis: kitől tudnék érzelmi támogatást kapni, hogy legyen önbizalmam, motivációm?

Az a szomorú, hogy tudom mi lenne a legjobb kezdő lépés az életem jobbá tételéhez, tudom, hogy merre kellene elindulnom, csak többnyire külső tényezők (munkáltató, pénzhiány) akadályoznak.

Ez pedig a továbbtanulás, továbbképzés lenne. Fizetős képzés jelenleg kilőve, az egyetemről már erre a tanévre lecsúsztam, legfeljebb a munkaügyi központ által indított felnőttképzés lehet opció.

Mindazonáltal sajnos hiába tatarozgatom folyamatosan állásra szabva az önéletrajzomat, képtelen vagyok általa demonstrálni az alkalmasságomat. Ha feltüntetem a be nem fejezett egyetemet, képzéseket akkor lustának, megbízhatatlannak fogok tűnni, ha pedig kihagyom, akkor lyukak lesznek az önéletrajzomban. Sajnos rendre rátapintanak ezekre a "kínos" pontokra. Kimagyarázni érdemben nem tudom, a hazugság sem megy.

Ráadásul hiába szeretnék én szellemi munkakörre váltani, ha csupán diákmunka tapasztalatom van ilyen téren, amit több évnyi bolti droidmunka követett. Sajnos erre sem tudok érdemi magyarázatot adni. Még ha heti pár alkalommal be is jutok egy-egy interjúra, rendre belesülök a saját szavamba. Ha megkérdezik, hogy miért szeretnék pályát módosítani, többnyire azt felelem, hogy úgy érzem jobban fedi a kvalitásaimat, szeretnék új kihívásokat, stb-stb. Kérdés, hogy akkor miért nem váltottam hamarabb, miért ragadtam bele a betanított munkakörbe hosszú évekre, ha ennél elvileg több van bennem? (Amúgy próbálkoztam, csak többnyire 1-2 hétnyi keresés és pár sikertelen állásinterjú után feladtam.)

Azt mégsem mondhatom, hogy depressziós voltam/vagyok. Az sem egy szerencsés válasz, hogy jelenleg is keresem a saját utamat, a helyem az életben és a munkaerőpiacon és szeretném magam továbbképezni. Sok helyen (főleg belépőszintű irodai munkákat pályázok meg) elve kizáró ok a továbbtanulás. Ha meg elhallgatom, lévén ez a fő motivációm, akkor motiválatlannak tűnök.

Akárhogy is nézem, ez egy patthelyzet. Szeretnék továbbtanulni, ugyanakkor a számláimat is kellene valamiből fizetnem (sajnos hitelem is van, mert a művészeti képzésemhez beszereztem egy csomó drága ketyerét). S ha már a művészetnél tartunk, kétségkívül élvezem és imádom, de sajnos egyfelől nem vagyok arról meggyőződve, hogy vagyok/leszek valaha is olyan jó, hogy ebből meg tudjak élni. Másrészről meg mostanság sokszor még az alkotásra sem tudom rávenni magam. Ha sikerül is, gyakran kiábrándító a végeredmény. Egyszerűen úgy érzem, hogy képtelen vagyok az alkotásra koncentrálni, ha mellette folyamatosan azon kattog az agyam, hogy a következő hónapban miből fogom kifizetni a számlákat.

Lényeg, ami lényeg, úgy határoztam, hogy szeretnék egy stabilabb kenyérkeresethez jutni, szerezni egy piacképesebb szakmát, diplomát. A művészetet pedig egyelőre meghagynám max. hobbinak és munka mellett, szabadidőmben fejlesztgetném magam, haladnék a saját kis személyes projektemmel. Csak az a szomorú, hogy így is egy csomó pénzt invesztáltam ebbe bele, ami elég nagy hiba volt. Igaz, ha a felszerelésem egy részét (pl. Macbook, digitalizáló tábla, festékek, stb.) eladogatnám, akkor juthatnék némi pénzhez.

Nem tudom, hogy az önismereti könyvek olvasása ténylegesen segítene-e a jelenlegi problémámon. Egyébként jómagam is szoktam tájékozódni a témában, kitöltöttem már egy csomó önismereti és pályaorientációs tesztet is, de sajnos többnyire nem túl piacképes állásokat dobott fel (művész, informatikus könyvtáros, író, dietetikus, mentor/tanácsadó, kutató). Kétségkívül élvezném ezeket, de sajnos egyik sem biztosít stabil elhelyezkedést, megélhetést. Ráadásul felmerül az az eshetőség is, miszerint torz az önképem és akkor hiába töltök ki akárhány tesztet, ha nem látom magamat reálisan.

Jellemre amúgy INFJ vagy INFP lehetek. A teszteken többnyire az előbbi jön ki, de utóbbi szerintem jobban passzol, lévén, az INFJ személyiség karizmatikus, belőlem pedig teljes mértékben hiányzik, ugyanis már egy jó ideje csak taszítani tudom az embereket magam mellől. Hogy ez veleszületett vonás, vagy a depresszió és az alacsony önbecsülés miatt van, azt sajnos nem tudom. Persze az is lehet, hogy valójában nem is vagyok introvertált, mert olykor vágynék azért az emberi társaságra, megértésre, szimplán csak a sok kudarc miatt váltottam "remete-üzemmódba" és abba a hitbe ringattam magam, hogy jobb ez nekem így.

Jövő hétre amúgy van időpontom egy pszichiáterhez (a szüleim felajánlották, hogy az első alkalmat fizetik), de egyetlen beszélgetéstől én sem várok csodát. Mindenesetre, hátha tud mondani bármi kicsit is biztatót, hogy miért érje meg életben maradnom, annak dacára, hogy amióta anno otthagytam az egyetemet záróvizsga előtt, azóta gyakorlatilag semmi sem jön össze az életemben. Félreértés ne essék, én szeretnék élni, de momentán nem látom a kiutat. Illetve látni látom (továbbtanulás), de pénz és megfelelő munkahely híján ezt nem tudom kivitelezni.

Ha kezdetnek sikerülne bejutnom egy olyan munkahelyre, ami egy műszakos, általános munkarendű és a közeg normális (magyarán nincs a kollégák/főnök viselkedése, hozzáállása miatt állandó gyomorgörcs), az kapásból valamennyi problémámat megoldaná.