Felnőttkori elakadás, identitáskrízis: kitől tudnék érzelmi támogatást kapni, hogy legyen önbizalmam, motivációm?

Érdekes a halálhoz való hozzáállásom. Ma délelőtt például Szegeden sétálgattam (nem odavalósi vagyok) a Tisza parton. Szerettem volna átmenni a hídon, hogy a zöld-övezetben (?) pihenjem ki lelki fáradalmaimat.

Ám pusztán attól, ahogy ránéztem a rajta sétáló emberekre, elkapott a zsigeri rettegés. Olyan alacsonynak tűnik az ilyen helyeken a korlát, hogy mindig attól félek, hogy ha gyalog (vagy biciklivel) vagyok, akkor leszédülök a mélybe. Lehet, hogy butaság, de az agyam simán bekajálja. Úgyhogy végül nem mentem át a hídon. Viszont egy-egy gyengébb pillanatomban olykor arra gondolok, hogy bárcsak valaki fejbe lőne, esetleg a nyakamba szakadna az égből egy műhold, vagy egy óriási, többmázsás üllő, mint a rajzfilmekben. Ez a gondolat valahogy gyakorta feloldozással tölt el. Mintha ezáltal nyerném el a legbelsőbb lelki békét.

Ettől függetlenül, mint mondtam, nem kimondottan vágyom a halálra. Természetesen jobb lenne élni és megtalálni a helyemet a világban, a helyet, ahol szeretnek és elfogadnak, a helyet, ahol végre hasznos és megbecsült lehetek, de, mint mondtam, jelenleg nem látom a fényt az alagút végén. A legkevésbé sem. Mindez főleg azért, mert egyfelől, ugyebár nincs se pénzem, se munkám és hiába dolgozom mindkettő orvoslásán valamennyi lehetséges és legális módszerrel, egyszerűen nem, vagy alig akar bármi összejönni. Másfelől, mivel nincs érzelmi támaszom. Harmadrészt pedig korábbi kudarcaimnak hála gyűlölöm magam és saját magamban sem bízok olyan tekintetben, hogy nem követem-e el ezeket a múltbéli hibákat újra.

Az egyik korábbi kommentelő ajánlotta az önszeretet, önelfogadás és a hála gyakorlását, a pozitívumok összeírását. Na már most: Mégis mit írhatna egy olyan ember, aki nem hogy az adott napon, de az elmúlt tíz évben is egy kezén meg tudja számolni, hogy mennyi pozitív és érdemi dolgot tett le az asztalra. Sajnos, ami engem illeti, tíz évet elcsesztem az életemből úgy, hogy munkán és pénzszóráson kívül szinte semmit sem csináltam. Ott volt a lehetőség, hogy kezdjek magammal valamit, itthon laktam, félre tudtam volna tenni. Mégis, azt a kevés pénzt is, amit kaptam a vacak kis munkámért, gyakorlatilag mindet elköltöttem. Javarészt túlárazott, márkás művészeszközökre. Amelyeket átlagban jó, ha egyszer próbáltam ki, utána soha többet nem használtam. Mindezt miért? Mert hülye voltam és nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Mert pillanatnyi “boldogságot” okozott a vásárlás. Most meg hiába próbálnék túladni a rajtuk, még negyed áron sem kell senkinek, jóllehet jórészük újszerű/alig használt.

A munkahelyemről is ugyebár a “művészetis képzésem”-re hivatkozva mondtam fel. Ennek az lett az eredménye, hogy hiába jelentkeztem most ugyanahhoz az üzletlánchoz, csak másik településre, kapásból elutasították az összes jelentkezésemet. Gondolom fekete listára raktak. És alapvetően nem a munkámmal vagy a személyemmel volt baj, csak szerintem leadták a drótot, hogy ez az illető megbízhatatlan, mert állandóan variál a képzésekkel, illetve ennélfogva a beosztással. A művészeti képzést meg ugyebár azért hagytam ott, mert az ottani közegben sem érzetem jól magam, másfelől pénz nélkül aligha fogom tudni kifizetni a drága tandíjat. Meg hát különben sem nekem való a művészeti, mint karrier, jobb, ha meghagyom hobbinak. Erre mondják, hogy két szék közül a pad alá. Úgyhogy annyi ostoba, felelőtlen, átgondolatlan és önsorsrontó döntést hoztam ez alatt a tíz év alatt, amellyel gyakorlatilag teljesen tönkrevágtam a jövőmet. Hiszen, mint látjátok, nem kellek sehová a munkaerőpiacon, melynek hatására csak még mélyebbre süllyedtem a depresszióba, így, mint magánszemély sem kellek senkinek. Egy ördögi körbe kerültem. És ezt sosem fogom tudni magamnak megbocsátani. Szerintem kevés olyan ember van, aki jobban elcseszte az életét, mint én az enyémet. Őszintén kíváncsi lennék, hogy más hogyan húzna ki magát egy ilyen feneketlen ingoványból. Én úgy érzem, hogy ezen a ponton szinte mindent megpróbáltam, amit csak lehetett. Ami még talán hátravan, mint esély, az életem jobbá tételére, az a külföldi, hajós munkalehetőség, esetleg a költözés (elvileg fizetnék a szüleim az első havi bérleti díjat meg a kauciót, gyakorlatilag nem szívesen fogadnám el, így is kínos, hogy mennyi mindent adtak idáig, még ha ezek jobbára anyagi dolgok is). Kérdés, hogy melyik lakótárs viselne el engem így. Én is alig viselem el saját magamat, ezért is járok pszichiáterhez, mert szeretnék normális lenni, normális gondolkodással. Kérdés, hogy ez hány éves történet lenne és egyáltalán sikerülne-e, mert bennem annyi minden el van csesződve, hogy gyakorlatilag az egész agyműködésemet át kell programozni.

A szex, mint opció, nálam perpillanat aligha játszik, mivel természetesen ilyen téren is tele vagyok traumával és csak negatív tapasztalatom van, ezért képtelen vagyok élvezni, a szó valamennyi értelmében. Akkor már inkább egy barátnak, lelki társnak jobban örülnék.

Mindenesetre állásokat továbbra is pályázgatok, interjúkra is járkálok, de mivel szinte kizárólag ekörül forognak a gondolataim és sikerélményem gyakorlatilag nuku, ezért eléggé kilátástalannak érzek mindent. Ráadásul ebből kifolyólag még a hobbijaimra sem tudok már érdemben koncentrálni, mert rajzolás vagy filmnézés közben rendre az motoszkál a fejemben, hogy “Miért foglalkozom ilyen hiábavaló marhaságokkal, amikor állásom sincs?”. Úgyhogy már a hobbijaimhoz sem tudok érdemben nyúlni, hiába lenne jó néha kicsit lazítani, szórakozni. Épp ez az, hogy az elmúlt tíz év eredménye, hogy túlságosan is “laza” és nemtörődöm voltam, ezért tartok most ott, ahol.

Én ugyan csak a bolti munkáról tudok nyilatkozni, de az is kimondottan stresszes, hajtós, kizsákmányolós volt. Az sem tett túl jót a depressziómnak, bár az, hogy volt állandó jövedelmem, illetve biztos munkahelyem, segített valamelyest kordában tartani. Akkor átlagosan havi 1-2 alkalommal voltam magam alatt, most meg majdnem minden második nap.

Ez a hajós munka is csak azért merült fel részemről, mert a tesóm párjának az édesanyja ott dolgozik. Igaz, vele még személyesen nem találkoztam, szóval nehezen mondható ismerősnek. Ennek kapcsán főleg az tart vissza, hogy egyrészt fizikailag hogy jutok oda ki, másrészt pedig az, hogy amennyiben nem válna be, akkor hogy jövök haza? :D Nem tengeri hajó, hanem folyami, de még sosem éltem (külföldön) egyedül.

A legtöbb multis bolti melótól sajnos elvágtam magam, legalábbis a városon belül tuti. Az egyik konkurens cégnél még évekkel ezelőtt vettem részt interjún. Nos, ott valami nagyon félremehetett, mert azóta, akárhányszor próbáltam beadni oda a jelentkezésemet, kb. 8-10 órán belül automata visszautasító e-mailt kaptam. Gondolom feketelistára tettek. Attól tartok, hogy az lehetett az ok, hogy amikor az feladataimról, munkavégzésemről beszéltem, meggondolatlanul kifecseghettem olyanokat, amelyek "céges titok"-nak minősülnek. Másra nem tudok gondolni. Rajtuk kívül még két olyan multi volt, akiknél vettem részt interjún, de sajnos mindkét helyen kiderült, hogy tovább szeretnék tanulni, így ők aligha fognak újabb esélyt adni, legalábbis városon belül.

Volt olyan multi, ahová jelentkeztem, de végül egy nappal előtte lemondtam az interjút, mert túl messze lett volna az adott üzlet. Aztán láttam, hogy időközben a hozzánk közelebb eső boltban is lett üresedés, de arra már hiába jelentkeztem, be sem hívtak. Úgyhogy gondolom ez a vállalat is kuka.

Egy másikhoz pedig még csak az interjúig sem jutok el soha.

Gyakorlatilag egy olyan üzletlánc maradt, legalábbis városon belül, aki még hajlandó velem szóba állni, de ők ritkán hirdetnek. Ráadásul sok cégnél bevett szokás, hogy ha egyszer már jelentkeztél egy adott pozícióra, egy adott üzleten belül, akkor nem engedi a rendszer újra megpályázni. Sokszor a több éve megpályázott pozíciókat sem. Ezért mondom, hogy elég nagy gázban vagyok, mert valamit tuti, hogy nagyon elrontok, de nem tudom, hogy mit, csak kósza sejtéseim vannak. Pedig bolti eladói munka terén több éves tapasztalatom van, többek között ezért is bátorkodtam anno felmondani, gondolván, hogy több éves tapasztalattal majd csak felvesznek valamelyik konkurenciához, de a legtöbb cég helyi kirendeltségénél már sajnos elvágtam magam.

Ezt kiküszöbölendő, Budapestre is próbálnék jelentkezni, ám amint meghallják, hogy próbaidő alatt tuti ingáznék, már húznak is ki az esélyes pályázók közül. Letagadni meg nem érdemes az ilyesmit, mert ha olyan a munkaidő, akkor elve nem is tudok bejárni, illetve hazamenni. Pl. reggel 7 előtt, vagy este 8 után. Egyedül a kisebb cégeknél, szaküzleteknél van némi esélyem. Művészellátókba is pályáztam, de azoktól sem jeleztek vissza, pedig még kísérőlevelet is küldtem az önéletrajzom mellé.

S noha tisztában vagyok vele, hogy első körben munkára lenne szükségem, de sajnos nagyon nem akar összejönni.

A tanulás, mint opció, azért is merült fel, mert egyrészt, hosszú távon mindenképpen szükségem lesz valami piacképes papírra, teljesen mindegy, hogy mire, csak fejezzem végre be.

Másrészről pedig az egyetlen, és túlzás nélkül az egyetlen terület, ahol kicsit is értékelve éreztem magam, az az iskolapad. Ez az egyetlen hely, ahol az oktatók értékelik a lelkesedésemet, a meglévő tudásomat, a tudásszomjamat, az órai aktivitásomat, más szóval a lényemet.

Minden más területen fárasztó, reménytelen, életképtelen lúzernek tartanak és én is magamat.

Ráadásul itt újra emberek között lehetnék, úgy érezném, hogy teszek végre magamért valamit. És ez reálisan elérhető cél, mivel számomra még ingyenesen megszerezhető kettő képzés, ráadásul még lehet jelentkezni, csatlatozni a mostanában induló képzésekhez. Végre ismét emberek között lehetnék, megbecsülve érezhetném magam, lehetnének céljaim, motivációm.

Egyetlen hátránya, hogy pénzem, munkatapasztalatom így sem lesz, de addig is legalább tudnék némi tudást, illetve önbizalmat magamba szívni.

Mellé valami alkalmi munkát esetleg részmunkaidős állást kellene találni. Illetve, hátha akadna olyan irodai pozíció, ahol kifejezetten értékelnének egy folyamatban lévő mérlegképes könyvelő, vagy ügyintézői képzést.

Értelemszerűen a munka lenne az elsődleges, viszont úgy érzem, ha továbbra is csak ülök itthon, pályázgatok állásokra és elve halálra ítélet interjúkon veszek részt, akkor ugyanúgy nem halad sehová az életem, az önbizalmam pedig tovább fogja rombolni a sok kudarc. Nem, mintha már lenne hová. Itt, a négy fal között depizve már szabályosan megbuggyanok ingerek, társaság nélkül. Az egyetlen inger, ami ér az a HR-esek művigyora, a sikertelen interjúk meg a szüleim szemrehányása, hogy mennyire szerencsétlen és életképtelen vagyok, amiért nem tudok magammal semmit sem kezdeni. Sétálni ugyan szoktam esténként a környéken csendes magányomban, de pénz nélkül ezen kívül nem sok programlehetőség maradt. A hobbijaimat szeretném csinálni, de nem tudok érdemben koncentrálni rájuk, úgy hogy folyamat azon kattogok, hogy következő hónapban vajom miből fogom fizetni a hiteleimet (igen, még ez is van), számláimat meg a pszichiátert.

Én próbálnék pozitívan gondolkodni, de elég nehéz úgy, hogy a környezetemben senki sem hisz bennem, én sem igazán magamban. Végtére is, a tanulmányaimat leszámítva eddig sehol sem tudtam az életben helyt állni. A tanulmányaim viszont befejezetlenek, az a kevés kompetenciám, ami akad, az sajnos szó szerint SEMMIT nem ér a munkaerőpiacon. A nyelvtanulás jól megy, de inkább csak írásban, pedig szóban többet érne. Állítólag jól fogalmazok, de nem elég jól, ahhoz, hogy meg lehessen belőle élni, ráadásul az AI a legtöbb írással, fogalmazással kapcsolatos munkát (pl. író, újságíró, fordító, stb.) belátható időn belül le fogja váltani. Különben is telített a piac. A rajzolás, kép és videószerkesztés dettó ugyanez a kategória. Sütni-főzni tudok, de nem nagytételben, éjt-nappallá téve, vendéglátásban hosszútávon egész biztos nem dolgoznék. Más tehetségemről meg nem tudok és ötletem sincs, hogyan deríthetném ki, hogy értek-e egyáltalán bármi olyan dologhoz, ami piacképes.

Sajnos az alkesz, drogos is lehet nálam szerencsésebb helyzetben, ha tudott valaha karriert építeni és/vagy van szerető családja, párja, támogató baráti közege. Aki érzelmileg teljesen egyedül van és semmi értelmes dologhoz nem konyít, az mégis honnan merítsen erőt? Miből építkezzen? Honnan szerezzen bátorságot? A tanulmányaimat leszámítva, szó szerint csakis kudarcaim vannak, pozitív érzelmi tartalékom az azon egykori tanáraim visszajelzéseit leszámítva, akik láttak bennem potenciált, gyakorlatilag egyáltalán nincs.

Úgy érzem, hacsak nem történik valami "csoda", pl. az egyik munkáltató valamilyen csoda folytán szimpatikusnak talál, esetleg pont olyan embert keres, mint én, akkor vajmi kevés esélyt látok rá, hogy jobbra forduljon a sorsom. Saját magam nem tudom mi egyebet tehetnék jelen helyzetben. Önbizalmam csakis akkor lesz, ha kívülről pozitív visszajelzések érnek. Magamból nem tudok erőt meríteni, ezen a ponton.

Ráadásul az, hogy a pszichiáter szerint nagy eséllyel ADHD-s vagyok (időpontot alaposabb kivizsgálásra nem kaptam, azt mondták a helyi kórházban, hogy hívjam fel őket decemberben (!) időpontért), csak tovább rontja az amúgy is minimális esélyemet a boldogabb életre.

A tudat, hogy sosem leszek normális, teljes értékű ember, a legjobb esetben is csak annak látszatát fogom tudni kelteni több évnyi pszichoterápia, meditáció, ráolvasás meg gyógykezelés után…

A világ ettől függetlenül elvárja, hogy teljesíts úgy, mint egy egészséges, normális agyműködésű egyén, annak ellenére, hogy nem vagy az, soha nem is voltál. Az sem nyugtat meg, hogy papíron elvileg van sok sikeres ADHD-s: a többségnek milliomos/multimilliárdos és/vagy szerető elfogadó családja van, önmagában mindkettő fél siker. Nálam egyik opció sem áll fent. Innentől duplán, sőt, triplán kudarcra vagyok ítélve.

A zsigeri önutálatom/patológiás mentalitásom, az agyi fejlődési rendellenességem, és a támogató, elfogadó közeg hiánya miatt is. Ebből nincs kiút. Egyedül tényleg csak a tanulás és/vagy a munka világába történő visszajutás segítene. Ha lenne munkám, meg tudnék fizetni havi legalább 2 pszichoterápiát, momentán “csak” a pszichiáterre futja.

Annyira szeretnék végre legalább hellyel-közzel normális életet élni, ezen a ponton bármit megadnék érte! Félek, hogy ha így ez megy tovább, akkor előbb-utóbb vagy holtan végzem, vagy a zárt osztályon.