Más is van itt, aki depressziós és öngyilkosságon gondolkodik?
Ráébredtem, hogy egyedül vagyok, nincsenek barátaim, családom.
Egyébként csinos, intelligens nő vagyok, rendezett körülmények között élek, csak úgy érzem most, hogy elég volt.
39N
Én itt lennék nekem sincsenek.
De hiába írják mások is. Hogy azok valahogy egyik sem ír a másiknak. És ezért mindenki marad magányos.
31/f
Én is egyre inkább úgy érzem hogy depressziós lehetek.
Tulajdonképp mindenem meg kéne hogy legyen az életben, és nem kéne panaszkodnom. Van otthonom, szakmám és állásom. El járok dolgozni, élem az életem, de egyre inkább úgy érzem hogy a magány kezd felőrölni. Már a hobbijaim és a szórakozás sem jelentenek igazán örömet és úgy vélem hogy ez már baj.
Eléggé introvertált vagyok, nehezen kötök új ismeretségeket, barátságokat. Leginkább a kapcsolódást találom meg nehezen az addig ismeretlenekkel, de ha megvan utána már könnyen oldódom.
A harmincas éveimre a legtöbb barátságom lemorzsolódott, vagy élik a saját családi életüket amit megértek, hiszen ilyen a "felnőtt" lét.
Sosem volt az életemben túl sok szociális kapcsolatom, párkapcsolatom is csak huszonéves koromra lett. Jelenleg nincs, nagyon vágynék rá hogy legyen, de egyre inkább úgy látom hogy nekem már lefőtt a kávé, legalábbis a netes ismerkedési tapasztalataim alapján.
Viszont soha nem fogom feladni, meg szeretnék gyógyulni. A legjobb barátom öngyilkos lett pár éve, azt a fájdalmat amit okozott azoknak akik szerették, nem szabadna senkinek sem átélnie. Csak attól félek nehogy egy olyan "szakemberhez" kerüljek, aki csak le akarjon húzni pénzzel. 40/f
Szintén,37 f Hajdú Bihar.
Merre laktok?
Nekem mar konkret tervem van, taska osszepakolva, ido, helyszin, ahol sehol nem talalnak meg es nem lesz teher a temetes ara a rokonoknak mert egy kva temetes rohadt draga (nekunk). Lehet a disznok vagy rokak esznek meg, engem nem erdekel. De mar kiseleteztem, es megtalaltam azt, hogy hogy kell, mert volt, hogy alig tudtam kijonni belole, es tudtam ha ez tovabb megy (a modszer) gond lesz mert nem itt akarok elrohadni.
Akarhogy nezem, teher vagyok magamra es csaladomra nezve. Ha mar 2 eve majusban tettem volna meg, reg nem lennek itt es elfogadnanak mar mint nosztalgia es emlek. Talan mar a szobam is mas lenne. Probalom kielni az eletem utolso honapjat, esetleg nagyon nehezen fel evet, amit nem akarok, listat raktam ossze melyik a jobb, es brutal modon a kovetkezo honap az optimalis. Pszichiaterek, pszichologusok semmire nem jutottak, az utolso azt mondta dontsek vegre, hogy akarok gyogyulni-e, jogos.
Én is így vagyok. Nagyjából 10 éve tart ez a dolog nálam (bár előtte se voltam boldog). Igaz, voltak hetek/hónapok, amikor jobban voltam és nem voltak ilyen gondolataim, de mindig visszatérnek, mert az életemben nem változik jó irányba, hiába telt már el 10 év. Úgy érzem, hogy egy helyben toporgok csak, az életben nem tudok haladni semerre, az egyetlen dolog ami visszatartott mindig, hogy talán később majd jobb lesz... Már nem mindig hiszem el ezt sem.
25/N
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!