Sokan miért nem mernek sírni mások előtt?

Én gyerekkorom óta egyáltalán nem sírtam, nem csak mások előtt de egyedül sem.

Nem azért mert nem akarok, hanem már szinte elveszítettem az erre való képességemet.

Egy olyan családban nőttem fel, ahol nem volt divat az érzelmek kimutatása, így ezt is szoktam.

Ennek következtében elnyomtam minden érzelmet ami bennem volt, ami magas vérnyomáshoz, szorongáshoz, depresszióhoz közeli állapothoz vezetett.

Sokáig úgy gondolkodtam én is mint itt az egyik válaszoló, hogy de mégis mi értelme lenne és mit oldok meg vele? Nyilvánvaló, hogy a probléma nem lesz ettől megoldva, de bizonyított feszültség oldó hatással bír felnőttként is.

Mostanra pszichológus segítségével eljutottam odáig legalább, hogy ne szégyelljem meg ne gondoljam férfiatlan dolognak, de megtenni még mindig nem megy, pedig ennyi idő elteltével már fura, de jól is esne.

Úgyhogy példámból tanulva, ha úgy van sírjatok csak nyugodtan!

Engem csak még jobban felidegelne, ha egy probléma, kellemetlenség hatására csak sírni tudnék.

A kismama példájából azt szűrtem le, hogy egyrészt lexarta (ő írta, nem én sarkítok), hogy a többieknek ez mennyire kellemetlen (csak növelte az ő problémáikat is, mert síró ember mellett nem jó lenni, nem elég nekik, hogy kórházban vannak, még sírjon is valaki mellettük, akivel össze vannak zárva), másrészt meg egy jelzés a külvilágnak, hogy szeretgessetek kicsit.

Szóval egy ilyen megadás, regresszió gyerekszintre. Működhet, mert valakiből előhozza a gondoskodási ösztönt, és akkor te töltődhetsz abból (vagy csúnyábban: szívhatod a vérét). Felnőttként ezt elképzelhetetlennek tartom. Nem férfiatlannak. Felnőtt léttel nem összeegyeztethetőnek.

Ez alól talán csak a gyászt tartom kivételnek. Az ugyanis nem megoldásra váró probléma, ott az ember szembesül a természet végtelenségével, és saját végességével. (Persze megoldandó dolog lesz ezer a temetéstől az öröklésen át az új élet kialakításáig, de az elvesztett hozzátartozót visszahozni úgysem lehet - ebben az értelemben nincs "megoldásra váró probléma". Csak a fájdalom.)

#24: az a baj, hogy te azt sem tudod elengedni, hogy konkrét problémához köss egy sírást. Sírni nem csak akkor szoktak az emberek, ha számukra megoldhatatlannak tűnő gondok előtt állnak, és nem is csak azért, mert vigasztalást várnak a körülötte lévőktől. Belőlem például egy jó vagy szomorú zene is ki tud váltani ilyen érzést. Akkor ha ilyen esetben elsírom magamat (és jól esik), az lenne a normális, ha inkább elnyomnám, mert tán bzi vagyok vagy mi a fszt sírok?

#20: nem kell messzire menni, ha érdekelne egy kicsit is a téma. Bármilyen szakértőt (pszichológust) megkérdezhetsz arról, hogy a férfi attól férfi-e, hogy nem sír. Nem fogják megerősíteni ezt a tévhitedet. Van, aki ilyen környezetben nő fel, vagy ezt látja a szüleitől, vagy ez maradt meg csecsemő-/gyerekkorából, amiről tán emléke sincs, hogy sírni bűn, lehet meg is verték érte vagy leordították, ami akkor egy törést okozott.

Nem kötelező tévhitekbe beleragadni, csak ahhoz fel kéne ismerni, hogy nem azzal van a baj, aki férfiként/nőként (emberként!) sír, hanem azzal, aki azt hiszi, hogy a gyengeség jele megélni az érzéseinket.