Miért gondolok ennyit a halálra, elválásra?

18 éves lány vagyok. Körülbelül 5 éve rettegek attól, hogy a szeretteim meg fognak halni. Nem tudom mi váltotta ki ezt belőlem, nem történt haláleset akkoriban a családban vagy az ismerőseim között.

Apai ágon mindkét nagyszülőm él még, mindketten betegek, már nagyon régóta. Nagypapám szellemileg teljesen tiszta, de egy betegség miatt egyedül nem lenne képes pár napnál több ideig ellátni magát egyedül. Nagymamám rengeteget dolgozik a ház körül, ő végez minden munkát amire papám nem képes, pedig neki is baja van a szívével, gerincével is. Évek óta attól félek, hogy ők meg fognak halni. Ha csörög a telefon otthon, MINDIG az az első reakcióm, hogy "jaj, csak nehogy azt közöljék velünk, hogy valamelyikük kórházban van vagy meghalt!" Ha náluk vagyunk (nem túl gyakran mert elég messze, több megyényi távolságban laknak), mindig úgy jövök el onnan, hogy lehet hogy most láttam őket utoljára. Attól is félek, hogy ha mamámmal történik valami, akkor mi lesz a papámmal?

De nem csak az ő esetükben aggódom, hanem mindig, ha valaki mondjuk 20 percnél többet késik, vagy a szüleim később jönnek haza a munkából, azon gondolkodom, hogy vajon balesetük volt, vagy megtámadták őket vagy akármi.

Van egy barátom fél éve, nagyon szeretjük egymást, de nekem újra és újra előjönnek az olyan gondolataim, hogy mi lesz ha szakítunk, hogy fogom én azt kibírni, milyen rossz lenne nélküle. Volt már, hogy együtt töltöttünk egy csodálatos napot, aztán ő hazament, én meg kicsivel később már szó szerint zokogtam, mert elképzeltem milyen lenne, ha szakítanánk vagy valami történne vele.

Nagyon rossz ez így, nem bírom élvezni az életet, nem tudok önfeledten gondolni a szeretteimre, mert mindig előtörnek ezek a baljós gondolatok. Mitől lehet ez? Tudnék rajta változtatni?