Soha nem fognak értékelni? Túl soakt gondolok magamról? NEMHINNÉM! De akkor mi ez az egész?

Már kis koromban is voltak olyan helyzetek amikor kifejezett furcsán viselkedtem (rokonok mesélték, h amikor életemben először 3,5 évesen kivittek a temetőbe, anya hugának sírjához, megálltam a névtábla mellett, megsímogattam és azt mondtam, hát itt fekszem én.) -vagy h apát mindig meg akartam gyógyitani szintén aligg 4-5 évesen, úgy h csendet kértem, és símogattam az operát térdét, közbe mondtam vmit. De azóta is csomó olyan volt, h pl nénikém köszönt az üzletben, elment, de utána szaaldtam és megkérdeztem, mi a baj, miért iylen bánatos, mondta semmi, de 2 hét után, elmondta az nap ment lányához kórházba Csehországba, de senkinek nem mondta el, amíg enm tudta mi a baj a lánnyal, pedig közvetlen a mi találkozásunk előtt, a sógornőjénél volt, aki nevetglt, mesélt a kirándulásáról, de neki nem tűnt föl semmi. nekem rögtön, pedig csak elment mellettem. de még sok más is történt. megérezni ha vki meghal, stb. vagy ha bárkinek baja van, szomorú. és az jellemző, h ha bnőm, szomorú, mesél vmilyen problémáról, akkor elmondom a véleményem, nem okoskodom, cs felvetem a lehetőségeket, pro és kontra stb. vagy több mint fél éve történt h megfogadtam elkerülöm azt a férfit, akit szeretek, mivel nem lehet az enyém, és h így majd elfelejtem. 3 hétig nem láttam, de nemcsak h minden éjjel, de nappal is akaratlanul az a kép és azok a szavak uralkodtak rajtam, h balesete történt. a 3 hét után, ez be is következett, autóbaleset, nem túl súlyos következményekkel. akkor megértettem, h soha nem tudom őt majd nem szeretni ;( vagy elvesztem örökre, amjdnem így volt. de ezek a dolgok hagyján, ami engem bánt az az, h sokan ezeket nem veszik észre, vagy ha szóba kerül, nem mondanak róla véleményt, akármiylen bajom van is, bnőim is(vagyis inkább haveerok, nem igazi lelkitársak) de ha vmi ilyen fontos dolog van, csak mondják h aha értem, de soha senki nem akarja elmondanin h mit gondol. pedig jól esne bármilyen véleménynyilvánítás az emberektől. ;(