Mi borderline-ok tényleg szerethetetlenek vagyunk?

Egyszer azt olvastam, hogy nárcisztikus ember borderline gyereket nevel ki..

Nem tudom, hogy ez mennyire igaz. Sokáig csak azt éreztem, hogy nem bírom elviselni az anyámat. Sokszor fenyegetőzött, sarokba szorított, zsarolt, megfélemlített csak hogy az legyen amit ő akart. Apámat is rendszeresen sakkban tartja és irányítja, csak hogy apámnak pont erre van szüksége, hogy irányítsák. Sosem mond nemet anyának, sosem. Azt mondja, hogy ő lojális, azaz hűséges anyahoz. Kiskoromban és tini koromban is mindig azt éreztem, hogy anya fontosabb neki mint én. Anya jól tudta ellenem hangolni is. És mindig ott állt a háttérben és hallgatozott, hogy apa eleget tesz e a "feladatának", azaz, hogy leszid e stb.. De közben úgy adja elő magát, mint aki a hetterben meghuzza magát mint egy ártatlan szent és ő nem avatkozik bele. Dehogyis nem, hátulról mozgatja a szálakat.

Az egész családot ellenem hangolta. Ha nem is direktbe (mert ugye azzal lebuktatna magát), hanem passzívan, azaz a hozzám való elutasito magatartása érződik és ezzel eleri, hogy ez a hangulat atragadjon az apámra, ocséimre. És valahogy van valami alattomos is az egészben.. Nem mindig mondja ki szavakkal, de ha a másik mondjuk próbál is jóba lenni velem, mondjuk apa, akkor anya elégedetlen lesz, tavolsagtarto és ezzel bűntudatot kelt a másikban.. Talán ezt hívjuk manipulacionak? Ezzel úgymond kivivja magának, hogy mindenki meg akarjon felelni neki. Bennem is mindig bűntudatot okozott és mindig meg akartam felelni neki, de úgy éreztem, sosem vagyok elég. Nem mertem önálló döntéseket hozni, mert ha más utat akartam járni, akkor érződött az, hogy így már nem vagyok annyira elfogadott,még ha nem is mondta ki. Úgy éreztem egy nagy csalódás vagyok és rossz. És kétségbeesetten küzdöttem az áhított feltétel nélküli elfogadásért.

Valahol mindig éreztem belül, hogy mintha lehetetlenség lenne, hogy ne romoljon meg a kapcsolatunk..

Mikor elolvastam a cikket, hogy a nárcisztikus anya borderline gyereket nevel ki, akkor elgondolkodtam, hogy vajon anyum nárcisztikus lenne?

De még mindig nem tisztázódott bennem, hogy tényleg az e. Hajlamos vagyok felmenteni öt és inkább magamat hibáztatni és magamat rossznak gondolni.

Ami viszont biztos, hogy anya SOSEM képes bocsánatot kérni, sosem. Volt, hogy már kényszeríteni akartam rá és kipreselni belőle, hogy igenis ismerje el amivel nekem okozott fájdalmat. De képtelen rá. A másik, hogy sosem hallgatja végig amit mondassz, mindig kozbevag, mindenre van egy magyarázat, megalazoan beszél veled, mintha nem is lenne köztetek anya - lánya kapcsolat. Sokszor letagad dolgokat és ervenyteleniti az érzéseid, mintha nem is akarná belekepzelni magát a helyedbe. És az a durva, hogy egyáltalán nem látja magát és ha megmondod neki, hogy nem csinál jól valamit, akkor kimenekul a helyzetből és ott hagy, nem fojtatja a beszélgetést. Meg van győződve a saját igazárol. Talán egyszer kétszer nagy küzdelmek árán kipreselt magából egy bocsánatot, de nem hangzott hitelesnek. Valami ilyesmi volt, hogy "JOLVAN, BOCSÁNAT!". De ez kicsit olyan, hogy jolvan csak hagyjál már békén. De semmi elismerés, hogy hibáztam, vagy semmi hitelesség nincs benne.

Még annyit, hogy anya miattam pszichológushoz jár, mert hogy én tönkretettem öt, ebben van is igazság. De akihez jár pszichológushoz, az teljesen anyát védi, és elmagyarazta neki, hogy én veszelyforras vagyok rá nézve. Ezzel viszont csak azt melyiti el anyaban, hogy én vagyok a hibás és a rossz fiú.

Már csak azt nem értem, hogy egy pszichológus pontosan tudja, hogy mitől alakul ki a borderline személyiségzavar. Akkor igazán elmondhatna anyámnak, hogy "kedves anyuka, magának is van bőven sara" - de anyámat elkepzelve erre azonnal távozna.

Plusz egy pszichologusnak tudnia kell felismerni egy nárcisztikus embert és akkor igazan osszeallhatna neki a kép a tortenetunkrol.

De nem, a lényeg az az, hogy én vagyok a veszelyforras